Írta: Koszecz Sándor

Ha a mesékkel kezdünk foglalkozni egy drogmegelőzési konferencián,[1] rögtön felvetődik a kérdés: hogyan kerül ez a téma ide, milyen szerepe van a mesének[2] (és ezen keresztül a hagyománynak) a lelki egészség megőrzésében és a kábítószer használat megelőzésében. Ha a köztudatba ivódott tudattartalmakból indulunk ki, akkor a kérdésre nincs válasz. Ez viszont azt is jelenti, hogy az adott fogalmaknak, – úgymint mese és hagyomány – nem az a jelentése, amit a köztudat annak vél. Alapkérdéseket kell feltenni, ugyanis ezek a fogalmi zavarok hatalmas károkat okoznak kultúránkban, oktató-nevelő munkánkban (családban és iskolában egyaránt). Megkockáztatom a kijelentést; az, hogy drogmegelőzéssel kell foglalkozni, egyenes következménye annak, hogy kiestünk abból a megtartó erőből, amelyet természetes, vagy más néven eredendő műveltségnek nevezünk.

 

Anélkül, hogy az előbbi kijelentéseket teljes részletezettséggel ki lehetne fejteni [3] ezen keretek között, szükséges megvizsgálnunk ennek a műveltségtípusnak főbb sajátosságait.

Amit a legfontosabb megemlíteni; a tudás közvetlen forrásból származik. A Nap, a Hold, a füvek, fák, virágok üzenete (vagyis az időbeli változás által hordozott tudnivaló) közvetlenül épül be a tudásba. Az így kialakuló természetes alapú műveltség ennek a közvetlen forrásból származó tudásnak a lenyomata. Ennek a működésnek a meghatározó eleme a fény-árnyék változásrend; nemcsak fizikailag, hanem erkölcsi értelemben is, hiszen nemcsak a külső fizikai fény kibontakozásáról, de saját belső fényünkről is szó van. Gondoljunk arra, hogy nyelvünk a mai napig is őrzi ezt a tudást; hiszen ha egy gondolat érthető, akkor világos.

Ez a belső fény viszont akkor szabadítható fel önmagunkban, ha életünk egylényegű tud lenni annak a világnak a működésével, amelyben élünk. Ha ez hosszú távon nem tud megvalósulni, menthetetlenül elsötétedünk.

Például a Hajnal című népmesében a feneketlen tóból megjelenő sárkányok elragadják a királylányokat. Majd Hajnal, mint a szabadító főhős a sárkányokat legyőzve megmenti őket. Közelebbről megvizsgálva a történetet hamar rájöhetünk, hogy voltaképpen saját problémáinkról van szó. A feneketlen tó, legfőbb jellegzetessége, hogy nincs alja, vagyis éppen az alsó világ felé nyitott. Az alsó világ erői szabadon közlekedhetnek rajta. Ez nem feltétlenül rossz, hiszen akár az ősök világát is jelképezhetné, de akkor nem a királylányok elragadása történne meg a mesében. Itt egyértelműen az alsó világ másik arca jelenik meg. Ha hétköznapjainkban kell nevén nevezni, akkor azt mondjuk, hogy alvilág. Ez pedig az anyagi (és testi) csábításai által valós és jelentős erőt képvisel. Nemcsak gyermekeink, de saját hétköznapi létünkben is (bár megjelenési formája az esetek döntő hányadában rejtett) [4] . Hajnal nevű főhősünk egyedül képes arra, hogy leszálljon ebbe a sötétségbe. Hogy miért, azt alapfokú természetismerettel könnyen kitalálhatjuk. Hajnal a Nap erőnléti helye. Egy napon belül ez azaz időszak, amikor újra a fény kerül erőbe világunkban. A sötétséget tehát csak ő tudja megszüntetni.

Amikor a királylány meglátja, összecsapja a kezét, és azt mondja:
„– Jaj lelkem Hajnalom, hogy jöttél ide?”

Vagyis az erőbe kerülő fény bennünk van (adott esetben a királylányban), de ugyanígy bennünk van a fény hiánya is. Amint rájövünk saját, lelkünkben hordozott sötétségünkre és szembe tudunk nézni ezzel a nem éppen kedvező képpel, abban a pillanatban el is indulhatunk a „hajnalodás” útján. Vagyis nemcsak a Hajnal és a királylány él bennünk, de a sárkány is. (Minden történetnek voltaképpen egy szereplője van „én magam” és minden külön álló szereplő ennek az egynek a különböző megnyilvánulási formája.) Hajnal amikor megküzd a sárkánnyal, akkor nem „élvezkedik”, nem horror eseményt mutat be, hanem egy próbatétellel néz szembe és győzi le ellenfelét. A sárkányt pedig nem megsemmisíti, hanem átlényegíti. A mese azt mondja, hogy „buzogánnyal fejbe teremti”. A buzogány az egyik legtisztább Nap, illetve csillag jelkép. A fej pedig a szellemiség területe. Ezt a két képet összeolvasva nem beszélhetünk kizárólagos pusztításról, mint ahogy a mese sem teszi ezt. Hiszen ez nem más, mint a fény által a szellemiség területén végrehajtott teremtő művelet. Másképpen fogalmazva; a fény által megvilágosodott szellemiség. Ebben az esetben pedig természetes, hogy a sárkány megszűnik sárkánynak lenni.

A mese régen éppen úgy, mint ma, mindannyiunkhoz szól. Ha a klasszikus néprajztudományi megközelítést nézzük és a mesei motívumok ősvallási vonatkozásait vizsgáljuk, jogosan vetődik fel a kérdés: mi az a belső kényszer, késztetés, amely ilyen hosszú időn át fenntartja a mesét. Ha a mesei képek ilyen pontosan megőrződnek évszázadokig, akkor nyilvánvaló, hogy nem lehet szó törmelékes tudásról, sokkal inkább mondhatjuk, hogy teljes gondolati rendszer hagyományozódott át meséinken keresztül. Milyen feltételek teljesülése mellett tud mindez megtörténni? A közvetlen forrásról volt már szó. Fontos ugyanakkor az is, hogy az így megszerzett tudás közvetlenül vissza is igazolható, vagyis az adott állítások érvénye közvetlen tapasztalatként válhat tudássá. Ez akkor valósítható meg, ha áthagyományozásunk elsősorban a szóbeli közléshez és nem az írásbeliséghez kötődik. A szóbeli hagyomány ugyanis csak akkor tud továbbmenni az időben, ha a befogadó érti és éli a megszerzett tudás valóságát [5] . (Ezzel szemben az írott hagyomány, értés nélkül is továbbadható, pontosabban ebből következően egy idő után már elsősorban értelmezési problémákkal fogunk találkozni, ahol azt magyarázzák, hogy a szerző hogyan is értette mindazt, amit leírt.) Következő fontos szempontunk, hogy ez a szóbeli közlés és továbbadás akkor hatékony, ha a legkevesebbel a legtöbbet tudjuk átadni. Ez pedig a képeken keresztül valósulhat meg leginkább. Az így felépülő és megszerzett tudás alkalmas arra, hogy az időben átadva élő módon haladjon tovább. Vagyis több generáció tapasztalata közvetlenül épüljön egymásra. Ehhez azonban fontos, hogy ne csak racionális tudást, de a tudáshoz rendelt lelki élményt és erkölcsi tanítást is meg tudjuk adni!

Ez az egységes világkép, – mely a tudás mellé rendeli annak erkölcsi tanítását is – életünkben vezérlőelvként működik. Iskoláinkból ez hiányzik a leginkább. A részek, részletek felől soha nem láthatjuk meg az egészet.

Ezt a hiányt a művészettel neveléssel lehetne hatékonyan pótolni. Azzal a művészettel neveléssel, amely szervesen beépíti magába a hagyomány ilyen módon felfogott, élő szellemiségét. Ez a szerves műveltség a természetes világkép.

Az alkotó folyamat mindig élmény. Olyan mint a játék, vagy az álom. A kizárólag tudományos gondolkodásra való nevelés lenevel erről a számára (tudományosan) értelmezhetetlen folyamatról. Fontos, hogy itt nem tudományellenességről van szó, de az az arányeltolódás, amely iskoláinkban az elmúlt időszakban kialakult a tudományos világkép javára a művészetek ellenében, nem tartható fenn sokáig büntetlenül. Hiszen életünknek egy olyan területét nem műveljük ki, mely éppen sajátosságai folytán az egésszel tart közvetlen kapcsolatot. Vagyis a művészetek alapsajátossága, hogy az egészből indul a részletek megismerése felé. Ebben az értelemben a művészetekben és a művészettel nevelésben van meg leginkább az esély, hogy egy teljes világképet építsen fel gyermekeinkben. És itt újra hangsúlyozni kell; nem egyszerűen művészeti-, hanem művészettel nevelésről van szó. Ez pedig még annyira sincs jelen iskoláinkban, mint a művészeti nevelés.

Ennek a rosszul felfogott racionalitásnak az eredménye, hogy gyermekeinket leneveljük a játékról (mely minden alkotó-kreatív folyamatnak az alapja) és az álmodozásról (ami pedig a játék alapja). Gyakran mondjuk: „ne álmodozz, gondolkodj reálisan”. Az egysíkú gondolkodás hiánybetegséghez vezet. Nemcsak lelkileg, biológiailag is. Gondoljunk azokra a kísérletekre, amelyben a kísérleti egyedeket mindig az álomperiódusba lépésekor ébresztették fel. Kezdetben feszültség és stressz, később agresszió és depresszió lépett fel a kísérleti egyedeknél. Álmoktól viszont nemcsak az alvó embereket lehet megfosztani. Kitartó neveléssel elérhetjük, hogy már éber állapotban sincsenek önálló, legfeljebb csak mások által gerjesztett álmaink (vágyaink). Ez a lelki elsivárosodás a fogyasztói diktátumokra épülő világ alapfeltétele.

Álmok nélkül azonban nem élhetünk. (Álmok alatt természetesen a konkrét és átvitt értelem egyaránt értendő.) És bár ezt tudatosan ritkán fogalmazzuk meg magunknak, inkább tudattalanul, ösztönösen vonzódunk a készen kapott, előre gyártott álmokhoz. Legyen szó akár „kultúrtermékekről”, akár vegyszerről. A kettő között a különbség nem lényegi, hanem fokozatbeli. Egy szappanopera éppen úgy adja a műanyag álmokat, mint a különféle vegyszerek, hiszen mindkettő speciális tudatmódosító eszköz. Mint ahogy a művészet, vagy éppen a mese is ilyen eszköz, de a különbség mégis döntő. Erről azonban egy kicsit később.

Fontos tudni, hogy az a folyamat amit narkózásnak nevezünk nem a vegyszer használatával kezdődik. A drogprevenció nagy hibája, hogy ezt a kérdést jellemzően az anyag szintjén kezeli. A hagyományos világkép ezzel szemben a test, lélek, szellem hármasságának egységében gondolkozik. Ennek tükrében szükséges, hogy új fogalmakat nevezzünk a nevükön: a lelki és szellemi kábítószerekről van szó. Amíg nem tudatosítjuk, hogy a vegyszer használata itt kezdődik, addig a vegyszer ellen nem lehet hatékonyan harcolni. (Ugyanis amíg nem nézünk szembe ezekkel a fogalmakkal, addig nem lehet lényegi tudást adni gyermekeinknek. Pedig ezt a hiánybetegséget legalább annyira át kellene lényegíteni, mint azt Hajnal tette, amikor megküzdött a sárkánnyal.)

Mit jelent ez? Ha egy kicsit is megfigyeljük azt a szubkultúrát, amelyben fiataljaink felnőnek, számtalan példáját találjuk azoknak a „sötét” romboló hatásoknak, melyek gyakorlatilag óvodás kortól hangolják át a gyerekeket egy másik, a mesterséges (fogyasztói) kultúrát előtérbe helyező lelkületre. Csak egy példát kiemelve; ha a művészetek lelki világunkra gyakorolt hatását tekintjük, akkor a legerőteljesebb hatást a zene tudja kiváltani. Pontosan lehet tudni, hogy melyik az a fiatalok által kedvelt zenetípus, amely alkalmas arra, hogy lelkileg is előkészítse a terepet, vagyis megalapozza a különféle vegyszerek használatát [6] . A zene ugyanis lelkileg hangol rá, vagy hangol át valamire. Másrészt a zene hallgatása közbeni (elengedett „kikapcsolt”) tudatállapotunk alkalmas arra, hogy gyakran sivárnak érzett életünk érzelmileg feltöltődjön. Ez az a révült állapot, amely az álmoknak, a „kikapcsolódásnak” az alapja lehet. A kikapcsolódás szó azért került idézőjelek közé, mert éppen itt érhető tetten az a fordulópont, ami megkülönbözteti a narkózást az alkotótevékenységtől. Ez utóbbi ugyanis fenti szóhasználatunk mintájára az alkotás folyamatában nem ki-, hanem bekapcsolódik, egy magasabb szellemi és lelki tevékenység működésrendjébe.

Szintén mesei példával élve: gondoljunk a repülő táltos paripára. Repülés szavunk ugyanis hangalakilag a révülést idézi meg. Ez a paripa általában több sebességfokozaton képes elindulni. Repül, mint a szél, mint a villám, vagy mint a gondolat. És amikor elindulnak az útra, akkor általában megemelkednek, és az égi úton repülnek a főhőssel. Mit jelent mindez? Ha főhősünk repül még a gondolatnál is sebesebben, akkor könnyen rájöhetünk, hogy itt olyan út jelenik meg, amely a szellemi utakkal tart szoros kapcsolatot. Pontosabban, ha körbe akarjuk írni a fogalmat, akkor arról a „gondolkodás feletti gondolkodás”-ról van szó, amelyet latinul meditációnak, magyarul révülésnek nevezünk. Ezekre a szellemi és lelki utakra pedig meséink igen hatékonyan készítenek fel, ha hajlandóak vagyunk komolyan venni tanulságait. Az a tanulság, mely ezekből az utakból leszűrhető, mindig a teljes emberhez szól. Nemcsak anyagi világunkban segít tájékozódni, hanem a lelki és szellemi világban is. Megtanít ezen három terület összehangolt egységében is gondolkozni.

Kialakított fogyasztói tudatunk ezzel szemben (saját, jól megfontolt céljai érdekében) csak az anyagi értékrendet képes pontosan értelmezni. Minden más értéket viszonylagossá tesz. Ezért van szüksége azokra a lelki és szellemi narkotikumokra, amelyek áthatják életünket gyermekkorunktól kezdve. Ennek az értékrend váltásnak egyenes következménye, hogy fogalmakat összemos egymással. Bár a példák hosszan sorolhatók lennének, most témánknál maradva csak a mesére figyeljünk fel. Rajzfilmjeink döntő hányadának semmi köze nincs a meséhez, mégis mesének nevezzük igen gyakran ezeket a termékeket. Ha ezen a gondolati úton haladunk tovább, ki kell mondanunk, hogy a reklámok, szappanoperák stb. döntő hányada ugyanazt a lelki és szellemi leépülést szolgálja, mint az oly sokszor ostorozott vegyszer.

Ezen „kultúrhatások” alapján nem az a furcsa, hogy ilyen sok gyerek és fiatal kipróbálja a narkotikumok valamelyik fajtáját, hanem az, hogy ilyen erőteljes és tudatos „agymosás” mellett még mindig nem tudnak 100%-os hatásfokkal működni (bár valljuk meg, közelítenek hozzá). Ez pedig arra figyelmeztet, hogy jelentős belső emberi tartalékokat lehet és kell még mozgósítani. Ezek a tartalékok pedig életünk azon területén találhatók meg, melynek művelésével igen gyakran elfelejtünk foglakozni, nem tartva fontosnak létét. Az alkotó tevékenységről és a kreatív, problémamegoldó gondolkodásról van szó.

Az alkotó tevékenység és a vegyszer általi tudatmódosulás kapcsolatára azt lehet mondani, hogy „majdnem olyan, csak egészen más”. A hatásmechanizmus hasonló, de nem ugyanaz. Mindkettő kapcsolatos a révülés valamilyen formájával, de útjuk mégis igen különböző. Nem mindegy hogy belső lelki és szellemi út, vagy egy külső anyag kényszerhatása határozza meg létünket. A mesék erre a sárkányok tevékenységénél figyelmeztetnek, akikről gyakran azt mondják, hogy: „lelkekre vadásznak”. Így kerül a királylány a várukba. Egy olyan világba helyezi a sárkány a lányokat, amelyben azok nem tudnak saját tudásuk, tapasztalatuk alapján mozogni, ezért aztán be vannak zárva a várba (be vannak zárva egy létállapotba). A szabadító főhős ezzel szemben mindig önmaga tud átjutni ebbe a „másik” világba. Kettejük között ez döntő különbség. Meséink nyelvezetén elmondva: ha a lélek képessé válik arra, hogy saját útját megtalálva teljesítse feladatát a világban, akkor természetes, hogy célba ér. Ez az út gyakran az égben vezet, de gyakran az alsó világba is alá kell szállnia a főhősnek, hogy az elkövetett hibákat ott tudja helyrehozni, ahol azoknak a forrása van. Ezzel szemben, ha a lelkeket elrabolva viszik, akkor abból emelkedés nem, sokkal inkább az elsötétedés tud megvalósulni.

A különbség éppen olyan nyilvánvaló meséinkben, mint hétköznapi életünkben: a mesterséges álom, ahol elrabolják és így „röptetik” lelkünket, jelenthet átmeneti élményt (emelkedést, repülést), végül mindig a leépülés (zuhanás) irányába hat. Az alkotó létezés, ahol semmit nem kapunk készen, minden kicsi eredményért meg kell küzdeni, és alapfeltétel, hogy magunk tudjuk utunkat bejárni, viszont alkalmas és képes arra, hogy életünket emelkedetté tegye és kiteljesítse. Ez a teljesség tudja felvértezni személyiségünket arra, hogy ne legyen szüksége pótszerekre. Olyan tananyagokra, személyiségfejlesztő, művészettel nevelő programokra van szükség, amelyek a fentebb vázolt szemléletrendszert, a természetes műveltséget, mint az egész-ről való tudást „tananyaggá” teszi. Hiszen az egész az egész. És ezt éppen úgy nem lehet fejleszteni, mint az egész-séget sem. Vissza kell találni hozzá.

2001. szeptember 23.

 


[1] A 2001 május 4-én, „A jó drogokkal a rossz drogok ellen” elnevezésű konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata. (Békés Megyei Önkormányzat és az Országos Egészségfejlesztési Központ Békés Megyei Irodája közös rendezésében)

[2] Mesék alatt itt és a továbbiakban is népmeséket értünk.

[3] Erre vonatkozóan lásd a szerves műveltség tárgykörében megjelent igen nagy számú szakirodalmat.

[4] Gondoljunk fogyasztói világunk „elragadó” jelenségeire.

[5] Gondoljunk arra, hogy ha egy tanár pontosan akarja tudni, hogy tanítványai milyen mélységben sajátították el a tananyagot, akkor azt elsősorban szóban és nem írásban kérdezi ki.

[6] Ennek a zenének olyan monotonnak és feszes ritmusúnak kell lennie, mely alkalmas arra, hogy mesterségesen révületet keltsen. Ezen a ponton (máshol nem) nagyon hasonlatos az ősi kultúrák sámán zenéihez. A különbségekről később…