Végezetül szólni kellene valamit saját népmeseelemző próbálkozásainkról is, amelyeket az 1970-es évek második felében, Makoldi Sándor biztatására kezdtünk el. Ha ezeket az évköri-asztrálmítoszi keretekben lefolytatott interpretálási kísérleteket el akarjuk helyezni a fentebb leírt skatulyarendszerben, akkor valahol a Jankovics és a Szántai feliratú dobozok között találhatnánk nekik helyet. Az előbbihez (Jankovics Marcell gondolatmenetéhez) képest az a különösségük, hogy az osztatlan tér-idő kontinuumban keresik a mesehősök mindenkori útvonalát, illetve működési terepét; az utóbbihoz (Szántai megközelítési módjához) képest az, hogy nem valamely jelenkori vagy régebbi vallásalakulat (buddhizmus, hinduizmus; egyiptomi, illetve tibeti rítusok stb.) fogalmi apparátusához "méri hozzá" népmeséinket, hanem mintegy "belülről" vizsgálja azok sajátos - bizonyos értelemben vallási jellegűnek is mondható - ekölcsi normarendszerét.

Ez utóbbi állításnak ellentmondani látszik az a tény, hogy meseelemzéseinkben rendszeresen használjuk az állatövet, a hétbolygó-, illetve az ötelemrendszert, mint a tájékozódás megkönnyítésére szolgáló keretelemeket, ezekről pedig azt tanultuk, hogy a klasszikus görög-római műveltség, esetleg egy tágabb, de mindenképpen indoeurópai kulturális örökség termékei. Nos, a Glastonbury-zodiákus (Anglia) és a Tasszili-fennsík "nagy istenségei" (Algéria) arra figyelmeztetnek, hogy ennek a tájékozódási apparátusnak a múltja sokkal tágasabb, mint ahogy azt az európai tudományosság a legutóbbi időkig feltételezte. Gyökerei emberlétünk legmélyebb régióiba nyúlnak, így legalább annyira tekinthetjük a sajátunknak, mint görög vagy indoeurópai (vagy bármi más) "hozadéknak".

A zodiákus - múlt századi magyar nevén: Napút - és a népi műveltség kapcsolataira vonatkozó legáltalánosabb tudnivalókat Asztrálmítoszi keretek - mai sorsok című tanulmányunkban kíséreltük meg röviden összefoglalni (Vonzáskör, N. M. E.., Miskolc, 1987. 5-20. o.), itt most nem térhetünk ki rá bővebben. Elég annyit tudnunk, hogy a Napútnak mind a térbeli (csillagképek tizenkettese), mind az időbeli (jegy-érvénytartamok, azaz hónapok tizenkettese) jelentése kulcsszerepet játszik az általunk javasolt - alább szemelvényesen illusztrált - népmese-értelmezésekben; az utóbbi (időbeli) értelmezési tartományban pedig az egyes szakaszok (állatövi vagy Napút-stációk) sajátos tulajdonságeloszlásait a fény és árnyék - tágabban értelmezve: a jóság és a gonoszság, a szeretet és a gyűlölködés, a kegyelem és a bosszúvágy stb. - aktuális arányviszonyai fogják megszabni. Így minden egyes létfokozat - értsd: minden egyes mesei cselekményegység - per definitionem (vallás-) erkölcsi minősítést is nyer, azaz nem csupán vagy nem kitüntetett módon természettudományos (csillagászati, meteorológiai stb.) szempontból értékelhető, mint Jankovics és mások megközelítésében, és nem csupán vagy nem kitüntetett módon vallástörténeti, esetleg interetnikus-interkulturális kapcsolattörténeti szempontból, mint ahogyan Szántai meseértelmezése sugallhatja az átlagosan tájékozott olvasónak.

1988-ban, a Balladás képek című, gödöllői kiállítás katalógus-előszavában 8 pontban fejtettük ki a (régi stílusú) magyar népballadák és az évkör kapcsolódási lehetőségeire vonatkozó legáltalánosabb elképzeléseinket. Most párhuzamos kifejtésben, azaz ugyancsak 8 pontba foglalva, megkíséreljük a népmesékre átvetíteni az ott összegzett tapasztalatokat.

1. A magyar népmese hőse általában, de nem kizárólagosan (fiatal) férfi. (A "régi stílusú" népballadáé, mint az idézett helyen már jeleztük, mindig nő! És még egy fontos összevetés: a Grimm-mesékben ugyancsak a női főszereplő a jellemzőbb - gondoljunk csak Hófehérkére, Csipkerózsikára, Hamupipőkére, Piroskára stb. Ez utóbbi tény ismét arra figyelmeztet, hogy a német népmese nem hozható fedésbe minden további megfontolás nélkül a magyarral!)

Ezzel a nemi specifikummal a magyar népmese egy olyan háromrétegű szöveges-népművészeti (szellemi-néprajzi) hierarchiába sorol be, amelyiknek a középső rétege önmagában véve is kételemű, s e két elem nemi tekintetben szigorúbban polarizált, mint az alsó és a felső szint egymáshoz képest. Íme, a teljes összefüggésrendszer, képletezve:

NÉPMESE domináns, de nem kizárólagos férfi főszerep
HŐSÉNEK kizárólagos férfi főszerep
NÉPBALLADA kizárólagos női főszerep
NÉPDAL domináns, de nem kizárólagos női főszerep

A "középső világban" a hősének a bolygó-hetesség érvényszintjén a Napra (nappalra), illetve a Napút-fokozaton a Nyilas-sajátosságokra, eggyel magasabb síkon pedig a saját Tejútrendszerünk generáló központjára utal; míg a ballada a Holdra (éjszakára), a Szűz-sajátosságokra, illetve a Szűz-extragalaktikus szuperhalmazra. A népmese lényegileg hímnős világa inkább univerzális (a világegyetem, a mindenség megidézésére képesítő) színezetűnek látszik, míg a népdaloké (ugyancsak hímnős karakterűek!) inkább elementáris vonásaival tűnik ki. Talán éppen ezért elengedhetetlen járuléka itt a mondandó kifejtésének az ötelemrendszer szuggesztív megidézésére definitív módon alkalmas pentaton zeneiség. (A pentatónia az ötelemrendszer közvetlen összefüggéseire lásd Pap Gábor: Csak tiszta forrásból. Kós Károly Egyesülés - Mandátum, 1990. 244--246. o.)

A három rétegű (négy elemű) hierarchia belső szépségeiről hely hiányában nem értekezhetünk itt bővebben, néhány figyelemreméltó sajátosságát azonban a további gondolatmenet jobb érthetősége végett mégiscsak meg kell világítanunk. Először is: a népmese - népballada/hősének - népdal három fokozatú rendszer feltűnően emlékeztet a "primitív" népek - köztük a mi őseink háromrétegű világképére, amelynek részleteiről egyebek között Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága című könyve (Akadémiai Kiadó, Bp., 1967.) tudósít. Az analógia hatókörét némileg módosítva a test - lélek - szellem hármassághoz jutunk el, amelyen belül a szellemiség (értelem) a népmesék világértelmezési szintjének feleltethető meg; a lelkiség (érzelmek, indulatok) a népballadákénak, illetve a hősénekekének; a testiség pedig a népdalokénak.

A szellem-lélek-test hármasság - láthatjuk - nem ugyanazt jelenti tehát a német népmese Friedel Lenz által feltárt belső rendszerében, mint a magyar népköltészet általunk itt vázolt hierarchiájában. A különbség elsősorban a nemek eltérő szereplehetőségeiben érhető tetten. Ne felejtsük el: a német nyelv kategorikusan másként ítéli meg a nemiség és az említett hármasság viszonyát, mint a miénk, amikor eleve kötött nemi hovatartozóságot rendel a való világ valamennyi, általa megnevezésre érdemesített minőségéhez; ellentétben a magyar nyelvvel (észjárással), amely nyitva hagyja a lehetőséget minden létezésmozzanat számára, hogy maga döntsön - akcióban, megpróbáltatások sorozatában! -, melyik összetevőjét engedi alkalomról alkalomra inkább szóhoz jutni: a szellemiséget, a lelkiséget vagy a testiséget, és egyiket sem engedi abszolút uralomra jutni a többi rovására.

További "érdekesség": a hierarchia középső szintjének egyik pólusa, a hősének, látszatra hiányzik népköltészetünkből, hiszen elenyészően csekély számú emléke maradt csak ránk. (Például: Szilágyi és Hajmási; Kerekes Izsák - nota bene: ezeket is "ballada" címszó alatt tárgyalja folklórtudományunk. Vö.: Demény István Pál: Kerekes Izsák balladája. Összehasonlító tipológiai tanulmány. Kritérion Könyvkiadó, Bukarest, 1980.) Diagramunkból következőleg ennek a hiányzó tételnek a "jogutódai" leginkább az "új stílusú" balladák körében lesznek fellelhetők, mégpedig legtisztább formában az ún. betyárballadákban. Más szóval: a betyárballadák voltaképpen a hősénekek XIX. századi alakváltozatainak (is) tekinthetők. (Ezt a tételt tudomásunk szerint eddig egyetlen folklorista sem merte ilyen nyíltan kimondani, bár többen is - Vargyas, Demény stb. - számoltak már a "jogutódlás" lehetőségével.

De az is kiolvasható a diagramból, hogy a drámai műfajok kialakulására a legtöbb esélyt a középső szint - a lelkiség, a végletes polarizáltság szintje - kínálja. Ezt a feltételezésünket megerősíteni látszik az a körülmény, hogy az itt eddig számontartott mindkét műtípus, a ballada is, a hősének is - szemben a mesével, illetve a népdallal - kezdettől fogva polarizált közegben szólalt meg: az előadó és a hallgatóság (a "színpad" és a "nézőtér") esetükben nem hatotta át egymást olyan szervesen és elementárisan, mint a másik két műtípus, a szellemiség, illetve a testiség képviseletei esetében.

Ami a népdalok és a népmesék "kétnemű" karakterét illeti, erre vonatkozólag legyen elég itt egy-egy jellemző adalékot megemlítenünk. Mintegy négy évtizeddel ezelőtt számtalanszor előfordult, hogy fiúk, lányok együtt énekeltünk népdalokat. Amikor olyan szövegrészhez értünk, ahol kimondva szerepelt a nemiség, egymást túllicitálva igyekeztünk a hozzánk illő (általában az ellenkező nemre utaló) szövegváltozatot harsogni, míg a lányok természetesen a magukét fújták. A népdal ettől még ugyanaz maradt. Például: Üröm, üröm, fehér üröm. Egy vénasszony az irigyöm. Azt is tudom, mér' irigyöm, Hogy a fiát/lányát nem szeretöm.

A mesék biszexuális jellegének legszellemesebb "kijelzője" a szignifikánsnak mondható János hősnév. A magyar népmesék főszereplője - amint arra már sokan rámutattak - túlnyomórészt ezt a keresztnevet viseli; úgy is fogalmazhatnánk: a magyar népmese a "jánosság" passiótörténete. Márpedig népi műveltségünk nyelvi jelölő rendszerében ez a Ján(-os-)ság pontos hangalaki megfelelője - s ennélfogva mindenkori meg vagy felidézője a lyány(-os-)ságnak. Ez az ifjú tehát, bármennyire Jánosnak, azaz férfinak tételeződik is meséink elején, éppen a neve jóvoltából mindjárt lányosnak is mutatkozik, azaz végső soron mindenképp hímnős karakterűnek kell tekintenünk.

De ideje már áttérnünk második "napirendi" pontunkra. Ebben és a rákövetkező esetben szó szerint idézhetjük az 1988-as katalógus-előszó vonatkozó passzusait, csupán az alanyt kell felcserélnünk: népballadáinkról népmeséinkre.

2. Népmeséink összefüggő, zárt rendszert alkotnak, amelyben a motivikai megfelelések nagyfokú szabályosságot mutatnak.

3. Ezt a rendszert igen jól modellezi az asztrálmítoszok hagyományos, 12 helyszín-elemű (voltaképpen tér-idő színekről kellene itt beszélnünk!), 7 szereplős működési rendje, az ún. "Állatöv", illetve "hétbolygó"-rendszer.

4. Ebben a pontban ismét jelentősen eltérnek egymástól a népballada, illetve a népmese "évköri" sajátosságai. Míg a balladákról azt mondhattuk, hogy "rendre két-két egymásra következő téridő egység (állatövi jegytartomány) tulajdonságrendszerét fejtik ki" (i, m. 16. o.), addig a népmesékről legfeljebb annyit állíthatunk biztonsággal, hogy a jelek szerint mindig több, mint egyetlen állatövi jegy-érvénytartamon futtatják végig cselekményüket. Ez a "több, mint egyetlen . . ." azután adott esetben jelenthet több, mint egy teljes évkört is (a Fehérlófia-mese Arany László-féle feldolgozása például kerek másfél évkörön pergeti végig cselekményét!), de még ha rövidebbnek tűnik is a Napút szakasz, amelyet a mese végigjárat velünk, akkor is utalásokat kapunk - oppoziciós vagy trigonális, azaz elemi természetű "átlátások" révén - az évkör, s rajta keresztül a tágabb univerzum egészére.

Ami azonban a döntő különbséget jelenti a népmese, illetve a népballada által igénybe vett tér-idő keretek tekintetében, az az, hogy míg a balladai cselekmény - idézett rekonstrukciónk szerint - mindig a "kis-éves" menetben bomlik ki, addig meséink nagyjából egyforma gyakorisággal szerepeltetik a "kis" és a "nagy" (vagy precessziós) éves időkeretet, mint a kozmikus-üdvtörténeti események "játékszínét". Ez egyben azt is jelenti, hogy - különösen a "precessziós" vonalvezetésű mesék esetében - megnő a dekanátusok (a jegyérvénytartamok harmadolása révén nyert részidő-egységek) szerepe a cselekmények kibontásában. Például: a "kis" éves menetben araszolgatva az Ikrek jegy érvénytartama után a Ráké jön (ez a sorrend tükröződik egyebek közt a Molnár Anna-balladában, illetve a Pipakupak gyerek című mese első két dramaturgiai egységében - ez utóbbiról alább még bővebben is szólunk!); a precessziós menetben viszont megfordul a sorrend. Ez azonban nem csupán annyit jelent, hogy a Rák után jönnek az Ikrek, hanem azt is, hogy a Rák, akárcsak az Ikrek, a maga érvénytartamán belül harmadolódik, mégpedig úgy, hogy a három harmadból csak az utolsó telítődik a "tiszta" (keveretlen) Rák-tulajdonságokkal, míg az előző kettő a Rákkal azonos elemi karakterű (vízelemű) másik két jegy, a Halak, illetve a Skorpió sajátosságaival "színeződik át". A mesei cselekményegységek tehát ilyen alapvető karakterjegyeket fognak mutatni egymásra következésük sorrendjében: Halak-szerű, Skorpió-szerű, Rák-szerű; majd Vízöntő-szerű, Mérleg-szerű, Ikrek-szerű stb. (Nota bene: pontosan ilyen sajátosságokat mutat a Szépen zengő pelikánmadár című mese első hat dramaturgiai egysége!)

Következő "napirendi" pontunk megint szó szerinti megfelelője lehet a balladás változatnak.

5. A népmesei cselekményegységek helyszínkarakterét a velük kapcsolatba hozható állatövi jegy-tulajdonságok határozzák meg. A cselekmény általános lefolyására vonatkozóan az adott téridőegységben uralmon lévő bolygó alaptulajdonságai a meghatározók; a konkrét cselekmény-indításért az ugyanitt erőben lévő bolygóminőség a felelős. A történet valamennyi élő és élettelen szereplőjének viselkedése jól magyarázható a többi bolygóminőségnek az előzőekhez (a legexponáltabb szerepűekhez) való, ugyancsak hagyományosan meghatározott viszonyrendszere alapján.

A további három pont viszont ismét értelemszerű módosításokra szorul a balladákkal kapcsolatos megállapításokhoz képest.

6. A vázolt módszer segítségével valamennyi eddig vizsgált népmesénknek sikerült megtalálni a "starthelyét" az évkörben; ugyanakkor valamennyi jegy-érvénytartamhoz (hónaphoz) hozzá lehetett rendelni legalább egy-egy onnan indító mesét, amely továbbfutása során is tiszteletben tartja az esedékes állatövi bolygóuralmi megkötöttségeket.

7. Népmeséink jelentős részének - az eddig alaposan meg nem vizsgált anyagról van szó - rendszerünkbe sorolhatósága egyelőre kérdéses. Ezekről most csak annyit mondhatunk el, hogy rendre kimutatható velük kapcsolatban, melyik "szabályos" (állatövi indíttatású) mese "vonzáskörzetébe" tartoznak, és hogy az állatövből (most téri értelemben használva a kifejezést) a cirkumpoláris csillagképek, a Tejút vagy egyéb égbolttájak irányában "húznak ki".

8. Minthogy népmeséink cselekményanyaga összességében a teljes évkört lefedi, széleskörű lehetőségünk nyílik a modell megbízhatóságának ellenőrzésére. Az egyugyanazon jegy-érvénytartamot fedő, azaz "egymásra íródó" cselekményegységeknek ugyanis valamilyen - nem túl áttételes - módon feltétlenül rímelniük kell egymásra, még az egymástól "típus"-beosztás tekintetében legtávolabb álló mesékben is. Hasonló az eset az évkörön belül egymással szemközt (egymástól félévnyi távolságra) lokalizált mesefejezetekkel: ezek cselekményanyaga feltűnő és szabályos - a hagyományban szellemiség és testiség reciprok viszonyaként számontartott megfelelést kell, hogy mutasson egymáshoz képest. Ez a megfelelés különösen jól szemléltethető olyan állatövi egységpárosokon, ahol az egyikben nincs erőben bolygóminőség (pontosabban fogalmazva: "rejtett" erőnlétben van - szabályaink szerint itt le kell állnia a cselekménynek, hiszen nincs, aki mozgassa), a másikban, a vele szemköztiben viszont definíciószerűen nincs erővesztes (illetve "rejtve marad"), azaz olyan konfliktust kell elvárnunk, amelynek csak győztese van, vesztese nincs. (Az előbbire a Rózsa vitéz című mese kígyólányhoz kötött vereségsorozata, az utóbbira A kismalac és a farkasok végkifejlete szolgáltat jó példát - mindkettő megtalálható Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese című kötetében, Móra, Bp., 1977.)

Mindezek előrebocsátása után lássuk az évkörre írt magyar népmeseláncolatot, továbbá - összehasonlításul - a népballadák évköri elrendeződését szemléltető egykori segédábránkat, a fentebb sűrűn idézett gödöllői katalógusból. (Az állatövi jegyek konvencionális jelei mindig az adott hónap kezdeténél helyezkednek el, a hónapok egymásutánja az óra járása szerint alakul.)

Megjegyzendő: a mesék és az évkör kapcsolatrendszerének akár csak legvázlatosabb kifejtéséhez is elengedhetetlenül szükséges még legalább két "adatbázis" megismerése, illetve folyamatos használata az alább következő konkrét meseértelmezések során. Az egyik Kustár Zsuzsa grafikusművész alkotása rajzos formában mutatja be a 28 elemű Hold-ház rendszerré bővített állatöv teljes névadó állatseregletét (a "keletit" is, a "nyugatit" is!); a másik szöveges táblázat keretében részletezi a Hold-házakra, illetve dekanátusokra bontott zodiákus belső összefüggésrendjét, továbbá a "normális" és a "misztikus" zodiákus egymáshoz képesti "viselkedését". E kétféle segédeszközön kívül már csak az ún. "zodiákus-emberre" lesz szükségünk a mesék némely részletének jobb megértéséhez - ennek a képét a Lexikon der Astrologie (szerk.: Udo Becker, Herder Verlag Freiburg-Basel-Wien, 1981.) nyomán közöljük

A népmesék évkörbesorolását a Szűz (keleti nevén: Macska vagy Nyúl) havánál kezdjük el. Ennek elsősorban praktikus oka van: az itt bemutatott modell eredetileg iskolai oktatás számára munkálódott ki, a tanítás pedig nálunk menetrendszerűen minden év Szűz havának második dekanátusában kezdődik el. (A modell próbájára az 1984-85-ös, illetve 1985-86-os tanévkben került sor, a kiskunhalasi Általános Művelődési Központ 1-2. osztályában; munkatársunk ebben a - "halasi kísérlet" néven ismert - vállalkozásban Falvay Károly néptáncpedagógus volt.)

 

Megjelent: Csodakút, szerk. Pap Gábor, Pontifex Kiadó, Debrecen, 1984.