Írta: Pap Gábor

Tudománytörténeti vázlat

Bevezetőben rövid áttekintést igyekszünk adni arról, hogy az évkörnek a népi műveltség rendszerével - azon belül is különösen a népmesével - való kapcsolatát kik, hogyan kutatták eddig, és milyen eredményre jutottak. A tanulmánynak ez az első fejezete némileg átdolgozott és bővített változata annak az írásnak, amely először - számos értelemzavaró sajtóhibával - a Magyarság és műveltség - Nyelvében él...? című INTART-kiadványban látott napvilágot 1987-ben, majd a Gödöllői Galéria Balladás képek című kiállításának katalógus előszavaként, Népköltészetünk és az évkör címmel, 1988-ban. Ez utóbbi, a jelenleginél nagyobb terjedelmű írásmű a népmeséken túl a népi műveltség egyéb ágazatait - ballada, népdal, néptánc - is kapcsolatba próbálta hozni az évkörrel.

 

A történeti fejlődési vonal vázolása előtt meg kell említenünk, hogy az ilyen irányú kutatást mindig nagyfokú bizalmatlanság kísérte. Ennek elsősorban az az oka, hogy hiányoznak a népköltészeti cselekményrendszer évkörre való leképezéséhez a konkrét írásos vagy tárgyi bizonyítékok. Mit értünk ezen?

Ha egy népmesénknek vagy népballadánknak a belső cselekményvázát úgy bontja ki az elemzés, hogy a dramaturgiailag csomópontértékűnek tekinthető cselekményelemeket rendre összeveti és párhuzamba állítja egy-egy, az évkörön belül jelentkező - közelebbről: a fény és árnyék arányváltozásai tekintetében megkülönböztetett fontosságú - csomóponttal, akkor ennek a módszernek a jogosultságára vonatkozóan az ortodox, túlnyomórészt formállogikai apparátussal dolgozó folklórkutatás bizonyítékokat kér. Konkrétan: olyan múlt századi vagy e század eleji megnyilatkozásokat, amelyek direkt módon utalnának arra, hogy a népköltészetet funkcionáltató egykori közeg, mondjuk, a mesemondó és hallgatósága, hasonlóképpen értelmezte a "költött" cselekményfordulatok és az "adott" évköri jelenségek viszonyát, mint ahogyan mi azt - például jelen írásunkban - rekonstruálni igyekszünk.

Nos, ez a várakozás módszertanilag megalapozatlan. Feltételez ugyanis egy sajátos, két csatornán párhuzamosan működő kommunikációs rendszert, pedig nincs rá bizonyítékunk, hogy ilyen létezett volna valaha is a népi műveltség közegében. Olyasmi tudniillik, hogy a közösség valamely tagja egyszer elvégzi a maga évkörön belül esedékes munkáját (lett légyen ez a "munka" akár szöveges, akár képi vagy éppen mozgásos jellegű), majd melléje csúsztatja egy másik csatornán a bizonyítékot is arra vonatkozólag, hogy amit tett, azt valóban megtette. A hivatalos (ortodox) kutatási vonal ezeket a másodlagos bizonyítékokat kéri számon, és ha ezek nincsenek meg, akkor nem hiszi el, hogy a népzenei, népköltészeti vagy népművészeti anyagban valóban benne rejlik az említett struktúra.

De vajon van-e olyan módszer, amellyel helyettesíteni lehet a direkt bizonyítási eljárást ezen az "ingoványos" kutatási területen? Természetesen van. Sőt, akkor is alkalmazzák a kutatók, amikor nem nevezik nevén. (Kérdés, van-e egyáltalán széles körben elfogadott, precíz megnevezése; magunk "házi használatra" ezt a megjelölést szoktuk alkalmazni rá: "bonyolult rendszerek összevetésének módszere".) A következő modellel élhetünk. Ha egy zártkörű rendezvény vendégkoszorújáról semmiféle közelebbi információnk nincs, még mindig fennáll a lehetősége annak, hogy a rendelkezésünkre bocsátott névsort követve a "bonyolult rendszerek összevetésének" módszerét alkalmazzuk. Megnézzük, hogy azonos-e a listán szereplő nevek mennyisége a rendezvényen megjelent személyek mennyiségével; ebből ugyanannyi-e a férfi és a nő, mint a jelenlévők között, tehát az arányuk azonos-e... és még sok más adatot ellenőrizhetünk. Minél több ponton tudjuk a megfeleltetést végrehajtani az általunk jól ismert rendszer (a névsor) és a hasonlóan bonyolult, de általunk eddig nem ismert rendszer (a vendégkoszorú) között, annál biztosabban állíthatjuk, hogy a kettő valóban, azaz lényege szerint is megfelel egymásnak. Ebben az esetben pedig a már ismert bonyolult rendszerről bízvást következtethetünk a nem ismert, de hozzá nagyfokú hasonlóságot mutató másik rendszerre. Ezt a módszert bizonyosan alkalmazzák a természettudományos kutatói gyakorlatban, sajnálatosan keveset hagyatkoznak rá viszont a humán tudományok területén, ahol alkalmasint egyfajta szégyenkezés kíséri, mintha nem lenne teljes értékű valóságfeltárási módszer.

A múlt század folyamán, amikor megindult a népmesék rendszeres gyűjtése, már a kezdeményező Grimm-testvérpár is megkísérelte azt, hogy a természet éves működési ciklusával hozza kapcsolatba az általa egybegyűjtött német mesekincset. Ezt a próbálkozásukat tanítványok serege népszerűsítette, illetve fejlesztette tovább. Közülük a magyar akkor még nem így nevezte magát, ma így mondanánk - "folklórtudományra" a legnagyobb hatást Albert Schott munkássága gyakorolta. Az ő nyomán Henszlmann Imre 1847-ben, a Kisfaludy Társaság ülésén megpróbálta rendszerezni az általa kiválasztott tizennégy magyar népmesét. (Felolvasását Henszlmann A magyarországi népmesékről címmel tartotta.) Már itt lehetett érzékelni Grimmék módszerének buktatóit, amelyekre azután Arany László 1867-ben, ugyancsak a Kisfaludy Társaságban felolvasott székfoglaló beszédében már nyomatékosan rámutatott, és ellenérveket is megfogalmazott velük kapcsolatban. (Felolvasásának címe: Magyar népmeséinkről.) Mi volt a fő ellenérve Grimmék mesekutatási módszerével szemben? Ahhoz, hogy ezt megérthessük, előbb futtában meg kell ismerkednünk a Grimm-iskola módszertani alapelveivel.

A Grimm-testvérek - és a nyomukban haladó német népmesekutatás - az éves ciklusban elsősorban az évszakváltást tartották lényegesnek, és ennek megfelelően egy négyes ritmusképletet kerestek vissza a mesékből. Így például a sűrűn előforduló "megszabadítás"-jelenetekből (Csipkerózsika) következetesen a téli álomban - egyfajta tetszhalálban - szendergő természetnek a tavasz általi megváltását próbálták rekonstruálni. Ez végső soron nem rossz feltételezés, csak éppen túlságosan is nagyfokú leegyszerűsítése a problémának. Persze, ha részleteiben vizsgáljuk, lényegesen több színűnek hat ez a népmese-elemzési kísérlet, de a lényege mégiscsak ez volt. Ezt emelték ki belőle a csodálói is, akik elég hosszan kitartottak mellette, és ezt pécézték ki azok is, akik nem értettek egyet vele.

A korabeli támadások lényegét, a jogos ellenvetést tömören úgy foglalhatjuk össze, hogy - a hegyek nem azért vajúdnak, hogy egereket szüljenek. Egy olyan gazdag motivikájú népmesekincs, mint amilyent Grimmék és követőik (Artur és Albert Schott, Bechstein, Benfey, Köhler, Liebrecht - hogy csak az Arany Lászlótól hivatkozottakat említsük) elemzés tárgyává tettek, sokkal nagyobb fokú változatosságot mutat, mint hogy pusztán ennek a négyes ritmusképletnek valamiféle keresztrejtvényszerű rejtjelezését gyaníthatnánk benne. Fölmerül az a kérdés is, miért kell egyáltalán rejteni ezeket a tudnivalókat? A természetnek ez a fajta ritmusa miért nem írható le egyszerűbb szavakkal? Mire jó ez a nagy apparátus, ráadásul ilyen rendkívüli változatossággal alkalmazva? Ha ennyi különböző karakterű, nemű, életkorú szereplő feleltethető meg néhány alapvető természeti változástípusnak, akkor úgy tűnik, nem releváns, nem igazán leleplező erejű a modellünk arra az információra nézve, amelyet ki akarunk olvasni belőle.

Ez az összegzés, amelyet természetesen Arany László is a szakirodalomra, tehát korábbi - elsősorban az említett német szerzőktől származó, illetve őket bíráló - munkákra hivatkozva tett meg, mindmáig hat, és hosszú időre dezavuálta azt a módszert, amely az évkört, mint ciklikusan ismétlődő eseménysort, választotta a népmeseelemzés modellhátteréül. Akik ezek után megkísérelték, hogy a természetnek részletezettebb, most már több elemből álló ciklusegységeivel (például a tizenkét elemű állatövvel) modellezzék a meséket, könnyen kitehették magukat annak a veszélynek, hogy a korábbi, ma már bízvást elhamarkodottnak minősíthető állásfoglalásokra való hivatkozással, egyszerűen kirekesztődnek a "szakmából", vagy nevetség tárgyává válnak.

Jellemző, hogy a magyar népmesekutatás "fő" vonulata (Erdélyi János, Katona Lajos, Solymossy Sándor, Honti János, Ortutay Gyula, Katona Imre, Dégh Linda) teljesen figyelmen kívül hagyta az évkörrel való egyeztetést, mint meseértelmezési lehetőséget, és ez az eltökélt negligálás egészen napjainkig tart. Kibédi Varga Áron 1976-ban, a párizsi Magyar Műhely hasábjain (14. évf. 50. sz., 32-50. o.) Népmese és irodalomelmélet címmel számot adott az elmúlt másfél évszázad jelentősebb nemzetközi népmese-interpretációs kísérleteiről. "A mesekutatás területén - írja - elsősorban három irányzatot különböztethetünk meg, és ezeket sematikusan a történelmi földrajzi vagy finn iskola, a mélylélektani iskola és a strukturalista iskola kifejezésekkel jelölhetjük." (I. m. 36. o. kiemelések tőlünk, P. G.) A "finn" irányzat csúcsteljesítményét szerzőnk az Aarne-Thompson-féle mesetípus-katalógus összeállításában látja; a pszichoanalitikus közelítések közül Erich Fromm Piroska-, és ~ F. Grant Duff Hófehérke értelmezését tartja iskolapéldának; míg a strukturalisták közül az orosz Vlagyimir Proppra és a francia A. J. Greimasra hivatkozik elsősorban.

Más csoportosításokban külön tételként szerepel a népmeséknek a beavatási rítusokkal való összevetése, mint az értelmezés lehetséges szempontja, s ekköré is egész iskola szerveződött már a szóban forgó másfél százados időszakban, a kezdeményező francia SaintYves-től (Perrault-meseelemzések) a Hófehérke-mesét ilyen nézőpontból vizsgáztató N. J. Girardot-ig (Journal of the American Folklore XC. 1970. No. 357.). A magunk részéről ide sorolnánk a Rudolf Steiner nevével fémjelezhető antropozófiai iskola ilyen irányú munkásságát is. Ennek az irányzatnak kezdettől fogva szívügye volt a népmesék értelmezése, és ezek az értelmezések a mai napig többé-kevésbé folyamatosan kerülnek publikálásra. Egyik legismertebb példájuk Friedel Lenz: Bildsprache der Marchen című könyve, amely 1971-ben Stuttgartban jelent meg először, és azóta több kiadást ért meg.

A Grimm-mesék Lenz feltételezése szerint is egyfajta beavatási misztériumot életnek át, járatnak végig az olvasóval, illetve eredetileg a hallgatóságukkal. Nála a meseértelmezés reprezentatív keretei - Grimmék feltételezésétől eltérőleg - már nem az évszaki keretek, hanem egy olyan hármasságból adódnak össze, amelynek az emberen belüli hagyományos háromszintűség feleltethető meg. Ennek egymásra épülő szintjei: a testiség, a lelkiség és a szellemiség. Ezen a "háromfokúságon" belül próbálja megtalálni a mesei motívumok helyét és szerepét. Mi feleltethető meg a mesékben az említett három szintnek? A szellemiségnek - mutatja ki Lenz - mindig a férfiszereplő. Az ő alakváltozásai a szellemiség területén bekövetkező lényegi változásokat fejezik ki: ha fiatal szereplő vált fel öreget, ez megfiatalodást, szélső esetben újjászületést jelent - szellemi tekintetben. A lelki szintnek a női főszereplő a szóvivője a mesékben. Ezek után nyilván felmerül a kérdés: nem marad-e hoppon a harmadik összetevő, a testiség? Nos, ha ezt a sematizmust német nyelvterületen dolgozták ki, akkor végeredményben nincs félnivalónk. A testiség képviselője lehet semleges nemű is (nem úgy, mint a franciáknál, akik csak két nemet ismernek!), mondjuk, gyermek, aki tudvalevőleg a "das" névelőt hordozza maga előtt a német nyelvben ("das Kind"), vagy bármiféle olyan minőség, amelynek a nemiség nem jellemző sajátossága. Lenz szellemesen és lényegláttatóan oldotta meg ezt a kérdést. A középkoron át egészen az ókorig visszafelé nyomon követhető elképzelés szerint a test a lélek, illetve a szellem lakása. Akkor hát milyen elemek fejezhetik ki a mesékben a testiséget? Természetesen azok a házak, azok a helyszínek, amelyeken végighalad a hős. E modell szerint voltaképpen testiségének módosulásait követhetjük nyomon, amikor a mesében egyik helyszínről a másikra jut: palotából kunyhóba vagy barlangba stb.


 

A Grimmék által kezdeményezett évszakváltás-koncepciót, illetve az antropozófiai iskola szellem-lélek-test elemrendszerű értelmezési modelljét csak a legutóbbi időkben tágította a nemzetközi (konkrétabban a német) népmesekutatás a 12 elemű zodiákusi modellkeretig. (Nicolaus Klein-Rüdiger Dahlke: Das senkrechte Weltbild. Symbolisches Denken in astrologischen Urprinzipien. Hugendubel Verlag, München, 1986. a népmeseelemzések Arthur Schult nyomán). Ez a kísérlet azonban a jelenlegi állapotában még igencsak kezdetlegesnek tekinthető. Az "egy mese=egy állatövi jegy" megfeleltetési séma már önmagában is kétségeket ébreszthet bennünk, a további részletkérdésekkel kapcsolatban pedig aggodalmaink csak növekednek. A rendszer kidolgozói szemmel láthatólag nem ismerik a keleti állatöv szereplőgárdáját, illetve ennek kapcsolódási lehetőségeit a mediterrán zodiákussal. Így fordulhat elő olyan kirívó szereposztási tévedés, hogy a "Disznófickó" típusú német mesét (Das Borstenkind), amelynek állathőse a keleti zodiákusban tudvalevőleg a mi Bikánk megfelelője, szerzőink a Bak jegy-tulajdonságok megidézőjének minősítik. (Vö.: Pap Gábor: Asztrálmítoszi keretek mai sorsok. Vonzáskör, N. M. E., Miskolc, 1987. 8. o. I. sz. táblázat.)

De térjünk vissza a magyar népmesekutatás vonalához. Nálunk a következő olyan próbálkozás, amely témánk vonatkozásában is számottevő eredménnyel járt, Berze Nagy János nevéhez fűződik.

Egyik posztumusz művében olvashatók igazán időtállónak tűnő megállapításai. Ennek eredetileg A világ közepe címet adta volna, de a szerkesztők megváltoztatták, és ma Égigéró fa címmel olvasható. (TIT Baranya megyei szervezetének kiadása, Pécs, 1961. - azóta újabb kiadások.)

Berze Nagy János a maga korának legképzettebb, legjobb nevű népmesekutatói közé tartozott. Elsősorban nem az évkör hónapokban vagy évszakokban kifejezhető egységeinek a népmesékből való visszakeresése terén adott újat vagy lényegeset. Azt ismerte fel, hogy az olyan hármasságokban, mint a Nap anyja, Hold anyja, Szél anyja, voltaképpen a Nap-Hold-Esthajnalcsillag hármasságnak a mesei változatait üdvözölhetjük. Ezeket a fölismeréseit jó példaanyaggal tudta valószínűsíteni. Mégis, teljesen érthetetlenül, gúny céltáblájává váltak az általa javasolt bolygóház-, illetve planétaistenség-analógiák. Pedig eredményei a kutatás mai állása szerint kifogástalanoknak mondhatók. Más kérdés, hogy aránylag kevés igazán mutatós, perdöntő értékű példa állt akkor még rendelkezésére. Csak az utat tudta kimunkálni, amelyen azután szinte sétálva haladhatott végig következő jelentős népmese-értelmezőnk, Jankovics Marcell.

A népmesék és a csillagos ég - ezzel a címmel jelent meg 1980-ban a Népművelési Intézet "Kapcsolatok" című vitaanyagában Jankovics alapvető tanulmánya, amely kétségkívül az egyik legjelentősebb mérföldköve lett az ilyen irányú hazai népiműveltség-kutatásnak. Sajnálatos, hogy az említett vitaanyagban viszonylag elszigetelt, a nagyközönség számára hozzáférhetetlen maradt ez a nagyon elegánsan, szépen kidolgozott kutatási eredmény. (1987-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Közművelődési Titkársága változatlan utánnyomásban újra közzétette, Művészet és világkép című sorozatában.)

Jankovics Marcell nem csupán Berze Nagy János eredményeire épít. A "strukturalista" népmesekutatás egyik korai képviselőjének, a szovjet-orosz Proppnak a két világháború között publikált - nálunk röviddel az ő tanulmánya előtt megjelent - könyvére is jókor felfigyelt. (Ez utóbbinak a címe: A mese morfológiája. Gondolat, Budapest, 1975. Az eredeti orosz kiadás megjelenésének éve: 1928.) Ebben a művében Propp kifejezetten és csakis morfológiai alapon lefolytatott vizsgálat végén (az évkörhöz való kapcsolódást nem keresve, sem évszakok, sem hónapok vonatkozásában) kimutatja, hogy az orosz "varázsmesében" - ő ezt a megjelölést használja a népmesék archaikusabb típusára - harmincegy jellegzetes "funkció" szerepelhet. (A VIII/A. ponttal együtt 32-nek is szokták számolni!) Ezek nélkül nem nevezhető a szó klasszikus, megalapozott értelmében népmesének vagy tündérmesének az orosz mese. Ugyanakkor hét olyan szerepkört is azonosít, amelynek megléte szintén elengedhetetlen a fenti minősítés elnyeréséhez.

Ezen a két adaton indul el - felvértezve a Berze Nagytól tanultakkal - Jankovics Marcell. Kimutatja, hogy a harmincegy népmesei funkció értelemszerűen összevonva megfeleltethető a tizenkét állatövi jegynek (pontosabban szólva: nála csakis csillagképekről esik szó, azaz kizárólag térbeli tájékozódási egységekről, ami mindjárt korlátokat is szab rendszere érvényességének); a hét szereppel kapcsolatban pedig kideríti, hogy egy nyolcadikat elmulasztott jegyzékbe venni Propp. Nem figyelt fel ugyanis arra, hogy nemcsak élőlény lehet főszereplő, de tárgy is. A tárgy főszereplőnek az a jelentősége, hogy adott pillanatban személyt helyettesíthet, amennyiben tud beszélni, tud cselekedni, meg tud oldani élő szereplők számára megoldhatatlanná váló helyzeteket. Ezzel az élettelen, de nagyon mozgékony és nagyon informatív szerepkörű figurával egészül ki a proppi hetesség jankovicsi nyolcassággá. E nyolcasságban pedig jó érzékkel azonosítja Jankovics Marcell az ókori "hét bolygó"-rendszer képviselőit (a hét napjainak elnevezésében ma is számos nyelv, illetve kultúra őrzi ennek a rendszernek a lenyomatát), továbbá a Föld megszemélyesítőjét, mint nyolcadik szereplőt.

Jankovics népmeseelemzési mechanizmusának ma már - kerek egy évtized távlatából - eléggé tisztán érzékelhetők az erényei is, a hordképessége is. Eredendően nem ennek vagy annak a népmesének, illetve népmesetípusnak az értelmezésére szolgál, hanem a népmeséére. Ha ilyen megszorítással alkalmazzuk, igen széles távlatokat nyit. Ahhoz azonban, hogy egy-egy konkrét népmese mélyebb jelentésrétegeinek a feltárására is alkalmas legyen, még többrendbeli finomítására lesz szükség.

A "csillagos ég" vonzatú népmese-értelmezéseknek Jankovics Marcell alapvető jelentőségű tanulmánya (első megfogalmazása még az 1970-es évek közepéről való!) óta, illetve azzal nagyjából egyidőben több hazai példája is született. Makoldi Sándor: Az Igazság és a Hamisság utazása című írásában (Palócföld 1979. 3. sz., 22-23. o.) még inkább Berze Nagy nyomvonalán halad, amikor a két "nagy világító", a Nap és a Hold egymáshoz képesti "viselkedését" tekinti a mesei cselekmény égi előképének; Harkai István (Árgyélus nyomában Klubhíradó, 1976. 40-42. o.) és Nagy Mihály Tibor (Makoldi-tanítvány, 1980 táján írt szemináriumi dolgozata egyelőre publikálatlan) azonban már kifejezetten az állócsillagok, illetve a csillagképek körében véli fölfedezhetőnek az Árgyélus-történet fontosabb égi helyszíneit, valamint főbb cselekménymozzanatait.

A Berze Nagytól Jankovicsig ívelő hazai népmese-értelmezési vonulatra számos erénye mellett néhány fogyatékossága is jellemző. Az egyiket már említettük: az egységes téridő-rendszerből egyoldalúan a térbeli vonatkozásokat hangsúlyozza, így szemlélete alapvetően statikusnak mutatkozik. A másik: egyfajta sterilitás, amely főként abban a törekvésben érhető tetten, hogy az elemzésekből kiszűrjenek minden "mellékes" - főképpen az erkölcsiség irányába utaló szempontot. Ez utóbbi veszélyt a vizsgálódási horizont tágításával, illetve a szigorúan vett "tudományosság" körén túleső szempontok nagymértékű tolerálásával lehet leginkább elkerülni. Így azután egy másik, az előbbivel lényegileg egy irányba ható, mégis ígéretesebb népmese-"kutatási" (voltaképpen exegetálásról van itt már szó., nem annyira kutatásról!) vonal rajzolódik ki a szemünk előtt, amelynek első rangosabb hazai képviselője: Vámos Ferenc.

A témánk szempontjából alapvető fontosságúnak ítélhető Vámos-mű 1943-ban jelent meg, Kozmosz a magyar mesében címmel. Eredetileg több kötetre tervezte ezt a munkáját. Az első kötete jelent csak meg, ennek az alcíme: A térelképzelés. Ebben népmeséink szabályszerűen visszatérő helyszíneit vallatja, Lenztől vagy Propptól eltérően azonban ő elsősorban konkrét földrajzi egységeket vizsgál: hegyeket ("fekete hegy", "üveghegy"), tengereket ("óperenciás tenger"), erdőket stb. Feltételezése úgy szól, hogy a mesék földrajzi egységeiben az ún. "szent tájak" leírását kapjuk, s ezek alapján összesíthető a magyar népmesék "kozmikus földrajzi" fogalomrendszere. Néhány kiragadott tétel a könyv egyes fejezeteinek tartalmi kivonataiból sokat elárul gondolatmenetének sajátos irányultságáról (az eredeti fejezetcímeket aláhúzással jelöljük):

"A térelképzelés alapja: megépített természet... Az iráni szakrális Hvarenahtáj. Természet-mítosz megjelenítése, kozmoszredukció a térben . . . Világhegy a magyar szakrális tájban . . . A világhegy szerepe az eurázsiai kozmogóniákban . . . Vadászat a világhegyen . . . A vadász és a vadászat összefüggése a világ fényével . . . A kozmikus forgás mágikus képe . . . A magyar mese Jánosa: sötétségáthidaló hős . . . Tér és idő a forgástémában. Az égi fény a tér- és időelképzelés forrása . . . A mese vára nem védekező, hanem szakrális jelentésű . . . Ebben a megépített, külön valójú kozmoszban - a magyar mese előadásában - jellegzetességek: 1. hídrendszer, a várnak mintegy koordinátarendszere, 2. a Sarkcsillaghoz felkötött nap, 3. három nap az esztendő, 4. az alsó világba vezető "lappancs", 5. madárlábon forgása a várnak... Virtuális világhegy a közép-ázsiai türkök és a magyar fejedelmi székhely "fehérvár"-ja . . . Kozmosz és fejedelem . . . A fejedelem országlásformájának anyaga: 1. fényszimbolika, 2. égtájszimbolika, 3. építészetszimbolika . . ."

Vámos Ferenc meseértelmezési kísérlete úgyszólván teljesen visszhangtalan maradt. (Újabban Hoppál Mihály hivatkozik ugyan munkáiban Vámosra, de a "mitikus táj" modellt ő sem fejlesztette tovább.)

Ha nem is Vámos nyomdokain, de hasonló irányban, konkrétan a hinduizmus és a buddhizmus fogalomrendszere irányában keresi a magyar népmesekincs mélyebb értelmezésének lehetőségeit a budapesti Buddhista Misszió által, szerzőnév megjelölése nélkül közzétett A Nap hét feje című tanulmány (USZÓ 4. Buddhista Misszió Dokumentáció. Internum, 1988, 23-51. o. `a szerző neve egyébként Szántai Lajos.) Témánk egészére vonatkozóan is megszívlelendő tanulságokkal szolgálnak az alábbi megállapításai:

"A magyarnépmese tulajdonsága, hogy teljes tisztaságában tükrözi az ősi tudás áthagyományozott egyetemességét. A mesének, az egész elvéből következően, nincs egyetlenegy értelmezési lehetősége. Bármilyen tetszőleges irányból megközelíthető - pl.: asztrológia, alkímia, jóga, sámánizmus, népi kozmológia -, minden esetben valóságos képet ad a Lét természetéről és az ember tudatában végrehajtandó szakrális feladatról. A mesei szimbólumok ezért jól értelmezhetőek a léturaló archaikus jelrendszereken keresztül, amelyek segítségével sok esetben megállapítható, hogy a mesei jelkép milyen szerepet tölt be. (….)

A meséből egy meditációs jelképrendszer bontakozik ki, és az az energia, amely a mesehőst vezeti a cél elérésére, a királylány kiszabadítására, végül meghozza azt az eredményt, amely a szellemi gyakorlatok célja: a férfi . . . és a női . . . minőség egyesítése. A jelképrendszer minden egyes tagja a meditációs szemlélet tárgya. A közismert szimbólumok, pl. a kacsalábon forgó kastély, a táltos paripa, az aranyhajú királylány, vagy magának a mesének a helyszínei, pl. a másvilágra vezető alagút, a Zöld Király országa, a gyásszal bevont város mind megfelelői lehetnek egy szellemi törekvéssel elért állapotnak. (...)

A mese vezérfonala (középút) ilyen értelemben azt a szakrális megismerést szimbolizálja, amely a tudás megvalósítását a két metafizikai őselv (Jang-Jin, Férfi-Nő) összevonásában látja." (I. m. 23-25. o.)

"Névtelen" szerzőnk az itt idézett alapelveket egyetlen konkrét mesepéldán, A halhatatlanságra vágyó királyfi című magyar népmesén szemlélteti, illetve vizsgáztatja - szellemesen és tanulságosan.

Hasonló felismerésekkel a magyar nyelvű szakirodalomban eddig csak határainkon túl találkozhattunk. Bár kifejtettség tekintetében nem mérhető az USZÓ-tanulmányhoz, mégis itt kell megemlékeznünk a Jugoszláviában élt Magyar Adorján: A lelkiismeret aranytükre című könyvecskéjéről (alcíme: Adatok a magyar ősvallás erkölcstanából. Duna Könyvkiadó Vállalat, Fahrwangen, Svájc, 1975. - Eredeti kiadása: Szeged, 1937), amelynek függelékrészében két magyar, egy olasz és egy német népmese elemzése kapcsán a szerző a Nap-Hold polaritás viszonyrendszerében értelmezi a mesei helyzeteket, illetve szerepköröket (vö. a fentebb idézett Makoldi-kísérlettel!). Közös jellemzője ennek az írásnak az USZÓ-tanulmánnyal, hogy nem csupán korrekt meseértelmezésre törekszik (mint például Jankovics tanulmánya), hanem egyfajta "totális megoldás" módozatait próbálja visszakeresni múltunk törmelékeiből, amely a csillagászati ismereteken túl az ünnepnapok rítusai, a társadalomszervezés általános normarendszere, sőt a hétköznapok erkölcstana felé is kapukat nyitogatna.

Ha a Berze Nagy, Jankovics, Makoldi, Harkai nevekkel fémjelezhető népmesekutatási irányzat a történelmi földrajzi és a strukturalista iskola közötti "gyepűt" művelte, akkor a Vámos-Szántai-Magyar-vonulat inkább a mélylélektani és a beavatási irányzat közötti határterületen gazdálkodik, kétségkívül erős "húzással" az utóbbihoz. Van azután egy olyan amatőr népmesekutatónk, aki ugyanebben a határsávban, de a pszichoanalitikusok irányába "elhajolva" folytatja évek óta a maga népdal-, népballada-, majd legutóbb már népmeseelemző munkásságát. Kustár Zsuzsáról van szó, akiről 1986 decemberében még a következőket mondhattuk el az INTART I. szimpóziumán, a budapesti Fészek Klubban:

"Kustár Zsuzsa grafikusművész . . . feltételezése szerint a népdalok motívumfűző logikája nemcsak képletesen, hanem a szó szoros értelmében is: álomlogika. Miután ma már nagyszámú álomfejtési szótár áll rendelkezésünkre (egymástól többé-kevésbé függetlenül összeállított és több nyelvterületen publikált szótárak ezek), segítségükkel kísérletet tehetünk arra, hogy a népdalok és a népmesék irracionálisnak tűnő képeit álombeli "jelenéseknek" feleltessük meg. Kustár Zsuzsa értelmezésében az ilyen képjelek meglepően értelmes közlésekké válnak."

Az elmúlt három-négy évben kutatónk a népmesékre is megkísérelte "rápróbálni" ezt a sajátos "szótárazva fordító" módszert, s bár eredményei egyelőre nem mentesek az első próbálkozás szükségszerű bizonytalankodásaitól, az értelmezések pedig itt-ott talán túlságosan szubjektív hangvételűre sikerültek, annyi bizonyosnak látszik, hogy van egy olyan jelentésrétege népmeséinknek, amelyik ezzel a módszerrel közelíthető meg a legbiztonságosabban.

Nem fejezhetjük be rövid tudománytörténeti összefoglalónkat anélkül, hogy szót ne ejtenénk még egy igen érdekes, és a Magyar Adorjánéhoz, Vámos Ferencéhez stb. hasonlóan ugyancsak méltatlanul elfeledett népmeseértelmezési kísérletről. Az ilyen irányú próbálkozások körében sokáig társtalannak bizonyult - ezért nem is tudtuk egyik skatulyánkba sem belegyömöszölni - Makay László vállalkozása, aki Fehérlófia mesénkben a pusztai nomád társadalom működési rendjének tükröződését vélte felfedezni már az 1940-es évek második felében, és ilyen alapon az "elveszett őstörténelem" egyik rangrejtett tanúját köszöntötte benne. (Makay László: Fehérlófia. Szabolcsi Kalendárium, 1948. A szabadságharc 100. évfordulójára kiadta: Szabolcs vármegye Szabadművelődési Tanácsa, 77-92. o.) Hasonló igényekkel legújabban Erdész Sándor közelített mesekincsünkhöz, próbálkozásának részletesebb méltatása azonban túlfeszítené témánk kereteit. (Vö.: Erdész Sándor: Az archaikus eposz kérdései. Folklór és etnográfia 28. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Néprajzi Tanszék, Debrecen, 1986.)

 


 

 

Végezetül szólni kellene valamit saját népmeseelemző próbálkozásainkról is, amelyeket az 1970-es évek második felében, Makoldi Sándor biztatására kezdtünk el. Ha ezeket az évköri-asztrálmítoszi keretekben lefolytatott interpretálási kísérleteket el akarjuk helyezni a fentebb leírt skatulyarendszerben, akkor valahol a Jankovics és a Szántai feliratú dobozok között találhatnánk nekik helyet. Az előbbihez (Jankovics Marcell gondolatmenetéhez) képest az a különösségük, hogy az osztatlan tér-idő kontinuumban keresik a mesehősök mindenkori útvonalát, illetve működési terepét; az utóbbihoz (Szántai megközelítési módjához) képest az, hogy nem valamely jelenkori vagy régebbi vallásalakulat (buddhizmus, hinduizmus; egyiptomi, illetve tibeti rítusok stb.) fogalmi apparátusához "méri hozzá" népmeséinket, hanem mintegy "belülről" vizsgálja azok sajátos - bizonyos értelemben vallási jellegűnek is mondható - ekölcsi normarendszerét.

Ez utóbbi állításnak ellentmondani látszik az a tény, hogy meseelemzéseinkben rendszeresen használjuk az állatövet, a hétbolygó-, illetve az ötelemrendszert, mint a tájékozódás megkönnyítésére szolgáló keretelemeket, ezekről pedig azt tanultuk, hogy a klasszikus görög-római műveltség, esetleg egy tágabb, de mindenképpen indoeurópai kulturális örökség termékei. Nos, a Glastonbury-zodiákus (Anglia) és a Tasszili-fennsík "nagy istenségei" (Algéria) arra figyelmeztetnek, hogy ennek a tájékozódási apparátusnak a múltja sokkal tágasabb, mint ahogy azt az európai tudományosság a legutóbbi időkig feltételezte. Gyökerei emberlétünk legmélyebb régióiba nyúlnak, így legalább annyira tekinthetjük a sajátunknak, mint görög vagy indoeurópai (vagy bármi más) "hozadéknak".

A zodiákus - múlt századi magyar nevén: Napút - és a népi műveltség kapcsolataira vonatkozó legáltalánosabb tudnivalókat Asztrálmítoszi keretek - mai sorsok című tanulmányunkban kíséreltük meg röviden összefoglalni (Vonzáskör, N. M. E.., Miskolc, 1987. 5-20. o.), itt most nem térhetünk ki rá bővebben. Elég annyit tudnunk, hogy a Napútnak mind a térbeli (csillagképek tizenkettese), mind az időbeli (jegy-érvénytartamok, azaz hónapok tizenkettese) jelentése kulcsszerepet játszik az általunk javasolt - alább szemelvényesen illusztrált - népmese-értelmezésekben; az utóbbi (időbeli) értelmezési tartományban pedig az egyes szakaszok (állatövi vagy Napút-stációk) sajátos tulajdonságeloszlásait a fény és árnyék - tágabban értelmezve: a jóság és a gonoszság, a szeretet és a gyűlölködés, a kegyelem és a bosszúvágy stb. - aktuális arányviszonyai fogják megszabni. Így minden egyes létfokozat - értsd: minden egyes mesei cselekményegység - per definitionem (vallás-) erkölcsi minősítést is nyer, azaz nem csupán vagy nem kitüntetett módon természettudományos (csillagászati, meteorológiai stb.) szempontból értékelhető, mint Jankovics és mások megközelítésében, és nem csupán vagy nem kitüntetett módon vallástörténeti, esetleg interetnikus-interkulturális kapcsolattörténeti szempontból, mint ahogyan Szántai meseértelmezése sugallhatja az átlagosan tájékozott olvasónak.

1988-ban, a Balladás képek című, gödöllői kiállítás katalógus-előszavában 8 pontban fejtettük ki a (régi stílusú) magyar népballadák és az évkör kapcsolódási lehetőségeire vonatkozó legáltalánosabb elképzeléseinket. Most párhuzamos kifejtésben, azaz ugyancsak 8 pontba foglalva, megkíséreljük a népmesékre átvetíteni az ott összegzett tapasztalatokat.

1. A magyar népmese hőse általában, de nem kizárólagosan (fiatal) férfi. (A "régi stílusú" népballadáé, mint az idézett helyen már jeleztük, mindig nő! És még egy fontos összevetés: a Grimm-mesékben ugyancsak a női főszereplő a jellemzőbb - gondoljunk csak Hófehérkére, Csipkerózsikára, Hamupipőkére, Piroskára stb. Ez utóbbi tény ismét arra figyelmeztet, hogy a német népmese nem hozható fedésbe minden további megfontolás nélkül a magyarral!)

Ezzel a nemi specifikummal a magyar népmese egy olyan háromrétegű szöveges-népművészeti (szellemi-néprajzi) hierarchiába sorol be, amelyiknek a középső rétege önmagában véve is kételemű, s e két elem nemi tekintetben szigorúbban polarizált, mint az alsó és a felső szint egymáshoz képest. Íme, a teljes összefüggésrendszer, képletezve:

NÉPMESE domináns, de nem kizárólagos férfi főszerep
HŐSÉNEK kizárólagos férfi főszerep
NÉPBALLADA kizárólagos női főszerep
NÉPDAL domináns, de nem kizárólagos női főszerep

A "középső világban" a hősének a bolygó-hetesség érvényszintjén a Napra (nappalra), illetve a Napút-fokozaton a Nyilas-sajátosságokra, eggyel magasabb síkon pedig a saját Tejútrendszerünk generáló központjára utal; míg a ballada a Holdra (éjszakára), a Szűz-sajátosságokra, illetve a Szűz-extragalaktikus szuperhalmazra. A népmese lényegileg hímnős világa inkább univerzális (a világegyetem, a mindenség megidézésére képesítő) színezetűnek látszik, míg a népdaloké (ugyancsak hímnős karakterűek!) inkább elementáris vonásaival tűnik ki. Talán éppen ezért elengedhetetlen járuléka itt a mondandó kifejtésének az ötelemrendszer szuggesztív megidézésére definitív módon alkalmas pentaton zeneiség. (A pentatónia az ötelemrendszer közvetlen összefüggéseire lásd Pap Gábor: Csak tiszta forrásból. Kós Károly Egyesülés - Mandátum, 1990. 244--246. o.)

A három rétegű (négy elemű) hierarchia belső szépségeiről hely hiányában nem értekezhetünk itt bővebben, néhány figyelemreméltó sajátosságát azonban a további gondolatmenet jobb érthetősége végett mégiscsak meg kell világítanunk. Először is: a népmese - népballada/hősének - népdal három fokozatú rendszer feltűnően emlékeztet a "primitív" népek - köztük a mi őseink háromrétegű világképére, amelynek részleteiről egyebek között Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága című könyve (Akadémiai Kiadó, Bp., 1967.) tudósít. Az analógia hatókörét némileg módosítva a test - lélek - szellem hármassághoz jutunk el, amelyen belül a szellemiség (értelem) a népmesék világértelmezési szintjének feleltethető meg; a lelkiség (érzelmek, indulatok) a népballadákénak, illetve a hősénekekének; a testiség pedig a népdalokénak.

A szellem-lélek-test hármasság - láthatjuk - nem ugyanazt jelenti tehát a német népmese Friedel Lenz által feltárt belső rendszerében, mint a magyar népköltészet általunk itt vázolt hierarchiájában. A különbség elsősorban a nemek eltérő szereplehetőségeiben érhető tetten. Ne felejtsük el: a német nyelv kategorikusan másként ítéli meg a nemiség és az említett hármasság viszonyát, mint a miénk, amikor eleve kötött nemi hovatartozóságot rendel a való világ valamennyi, általa megnevezésre érdemesített minőségéhez; ellentétben a magyar nyelvvel (észjárással), amely nyitva hagyja a lehetőséget minden létezésmozzanat számára, hogy maga döntsön - akcióban, megpróbáltatások sorozatában! -, melyik összetevőjét engedi alkalomról alkalomra inkább szóhoz jutni: a szellemiséget, a lelkiséget vagy a testiséget, és egyiket sem engedi abszolút uralomra jutni a többi rovására.

További "érdekesség": a hierarchia középső szintjének egyik pólusa, a hősének, látszatra hiányzik népköltészetünkből, hiszen elenyészően csekély számú emléke maradt csak ránk. (Például: Szilágyi és Hajmási; Kerekes Izsák - nota bene: ezeket is "ballada" címszó alatt tárgyalja folklórtudományunk. Vö.: Demény István Pál: Kerekes Izsák balladája. Összehasonlító tipológiai tanulmány. Kritérion Könyvkiadó, Bukarest, 1980.) Diagramunkból következőleg ennek a hiányzó tételnek a "jogutódai" leginkább az "új stílusú" balladák körében lesznek fellelhetők, mégpedig legtisztább formában az ún. betyárballadákban. Más szóval: a betyárballadák voltaképpen a hősénekek XIX. századi alakváltozatainak (is) tekinthetők. (Ezt a tételt tudomásunk szerint eddig egyetlen folklorista sem merte ilyen nyíltan kimondani, bár többen is - Vargyas, Demény stb. - számoltak már a "jogutódlás" lehetőségével.

De az is kiolvasható a diagramból, hogy a drámai műfajok kialakulására a legtöbb esélyt a középső szint - a lelkiség, a végletes polarizáltság szintje - kínálja. Ezt a feltételezésünket megerősíteni látszik az a körülmény, hogy az itt eddig számontartott mindkét műtípus, a ballada is, a hősének is - szemben a mesével, illetve a népdallal - kezdettől fogva polarizált közegben szólalt meg: az előadó és a hallgatóság (a "színpad" és a "nézőtér") esetükben nem hatotta át egymást olyan szervesen és elementárisan, mint a másik két műtípus, a szellemiség, illetve a testiség képviseletei esetében.

Ami a népdalok és a népmesék "kétnemű" karakterét illeti, erre vonatkozólag legyen elég itt egy-egy jellemző adalékot megemlítenünk. Mintegy négy évtizeddel ezelőtt számtalanszor előfordult, hogy fiúk, lányok együtt énekeltünk népdalokat. Amikor olyan szövegrészhez értünk, ahol kimondva szerepelt a nemiség, egymást túllicitálva igyekeztünk a hozzánk illő (általában az ellenkező nemre utaló) szövegváltozatot harsogni, míg a lányok természetesen a magukét fújták. A népdal ettől még ugyanaz maradt. Például: Üröm, üröm, fehér üröm. Egy vénasszony az irigyöm. Azt is tudom, mér' irigyöm, Hogy a fiát/lányát nem szeretöm.

A mesék biszexuális jellegének legszellemesebb "kijelzője" a szignifikánsnak mondható János hősnév. A magyar népmesék főszereplője - amint arra már sokan rámutattak - túlnyomórészt ezt a keresztnevet viseli; úgy is fogalmazhatnánk: a magyar népmese a "jánosság" passiótörténete. Márpedig népi műveltségünk nyelvi jelölő rendszerében ez a Ján(-os-)ság pontos hangalaki megfelelője - s ennélfogva mindenkori meg vagy felidézője a lyány(-os-)ságnak. Ez az ifjú tehát, bármennyire Jánosnak, azaz férfinak tételeződik is meséink elején, éppen a neve jóvoltából mindjárt lányosnak is mutatkozik, azaz végső soron mindenképp hímnős karakterűnek kell tekintenünk.

De ideje már áttérnünk második "napirendi" pontunkra. Ebben és a rákövetkező esetben szó szerint idézhetjük az 1988-as katalógus-előszó vonatkozó passzusait, csupán az alanyt kell felcserélnünk: népballadáinkról népmeséinkre.

2. Népmeséink összefüggő, zárt rendszert alkotnak, amelyben a motivikai megfelelések nagyfokú szabályosságot mutatnak.

3. Ezt a rendszert igen jól modellezi az asztrálmítoszok hagyományos, 12 helyszín-elemű (voltaképpen tér-idő színekről kellene itt beszélnünk!), 7 szereplős működési rendje, az ún. "Állatöv", illetve "hétbolygó"-rendszer.

4. Ebben a pontban ismét jelentősen eltérnek egymástól a népballada, illetve a népmese "évköri" sajátosságai. Míg a balladákról azt mondhattuk, hogy "rendre két-két egymásra következő téridő egység (állatövi jegytartomány) tulajdonságrendszerét fejtik ki" (i, m. 16. o.), addig a népmesékről legfeljebb annyit állíthatunk biztonsággal, hogy a jelek szerint mindig több, mint egyetlen állatövi jegy-érvénytartamon futtatják végig cselekményüket. Ez a "több, mint egyetlen . . ." azután adott esetben jelenthet több, mint egy teljes évkört is (a Fehérlófia-mese Arany László-féle feldolgozása például kerek másfél évkörön pergeti végig cselekményét!), de még ha rövidebbnek tűnik is a Napút szakasz, amelyet a mese végigjárat velünk, akkor is utalásokat kapunk - oppoziciós vagy trigonális, azaz elemi természetű "átlátások" révén - az évkör, s rajta keresztül a tágabb univerzum egészére.

Ami azonban a döntő különbséget jelenti a népmese, illetve a népballada által igénybe vett tér-idő keretek tekintetében, az az, hogy míg a balladai cselekmény - idézett rekonstrukciónk szerint - mindig a "kis-éves" menetben bomlik ki, addig meséink nagyjából egyforma gyakorisággal szerepeltetik a "kis" és a "nagy" (vagy precessziós) éves időkeretet, mint a kozmikus-üdvtörténeti események "játékszínét". Ez egyben azt is jelenti, hogy - különösen a "precessziós" vonalvezetésű mesék esetében - megnő a dekanátusok (a jegyérvénytartamok harmadolása révén nyert részidő-egységek) szerepe a cselekmények kibontásában. Például: a "kis" éves menetben araszolgatva az Ikrek jegy érvénytartama után a Ráké jön (ez a sorrend tükröződik egyebek közt a Molnár Anna-balladában, illetve a Pipakupak gyerek című mese első két dramaturgiai egységében - ez utóbbiról alább még bővebben is szólunk!); a precessziós menetben viszont megfordul a sorrend. Ez azonban nem csupán annyit jelent, hogy a Rák után jönnek az Ikrek, hanem azt is, hogy a Rák, akárcsak az Ikrek, a maga érvénytartamán belül harmadolódik, mégpedig úgy, hogy a három harmadból csak az utolsó telítődik a "tiszta" (keveretlen) Rák-tulajdonságokkal, míg az előző kettő a Rákkal azonos elemi karakterű (vízelemű) másik két jegy, a Halak, illetve a Skorpió sajátosságaival "színeződik át". A mesei cselekményegységek tehát ilyen alapvető karakterjegyeket fognak mutatni egymásra következésük sorrendjében: Halak-szerű, Skorpió-szerű, Rák-szerű; majd Vízöntő-szerű, Mérleg-szerű, Ikrek-szerű stb. (Nota bene: pontosan ilyen sajátosságokat mutat a Szépen zengő pelikánmadár című mese első hat dramaturgiai egysége!)

Következő "napirendi" pontunk megint szó szerinti megfelelője lehet a balladás változatnak.

5. A népmesei cselekményegységek helyszínkarakterét a velük kapcsolatba hozható állatövi jegy-tulajdonságok határozzák meg. A cselekmény általános lefolyására vonatkozóan az adott téridőegységben uralmon lévő bolygó alaptulajdonságai a meghatározók; a konkrét cselekmény-indításért az ugyanitt erőben lévő bolygóminőség a felelős. A történet valamennyi élő és élettelen szereplőjének viselkedése jól magyarázható a többi bolygóminőségnek az előzőekhez (a legexponáltabb szerepűekhez) való, ugyancsak hagyományosan meghatározott viszonyrendszere alapján.

A további három pont viszont ismét értelemszerű módosításokra szorul a balladákkal kapcsolatos megállapításokhoz képest.

6. A vázolt módszer segítségével valamennyi eddig vizsgált népmesénknek sikerült megtalálni a "starthelyét" az évkörben; ugyanakkor valamennyi jegy-érvénytartamhoz (hónaphoz) hozzá lehetett rendelni legalább egy-egy onnan indító mesét, amely továbbfutása során is tiszteletben tartja az esedékes állatövi bolygóuralmi megkötöttségeket.

7. Népmeséink jelentős részének - az eddig alaposan meg nem vizsgált anyagról van szó - rendszerünkbe sorolhatósága egyelőre kérdéses. Ezekről most csak annyit mondhatunk el, hogy rendre kimutatható velük kapcsolatban, melyik "szabályos" (állatövi indíttatású) mese "vonzáskörzetébe" tartoznak, és hogy az állatövből (most téri értelemben használva a kifejezést) a cirkumpoláris csillagképek, a Tejút vagy egyéb égbolttájak irányában "húznak ki".

8. Minthogy népmeséink cselekményanyaga összességében a teljes évkört lefedi, széleskörű lehetőségünk nyílik a modell megbízhatóságának ellenőrzésére. Az egyugyanazon jegy-érvénytartamot fedő, azaz "egymásra íródó" cselekményegységeknek ugyanis valamilyen - nem túl áttételes - módon feltétlenül rímelniük kell egymásra, még az egymástól "típus"-beosztás tekintetében legtávolabb álló mesékben is. Hasonló az eset az évkörön belül egymással szemközt (egymástól félévnyi távolságra) lokalizált mesefejezetekkel: ezek cselekményanyaga feltűnő és szabályos - a hagyományban szellemiség és testiség reciprok viszonyaként számontartott megfelelést kell, hogy mutasson egymáshoz képest. Ez a megfelelés különösen jól szemléltethető olyan állatövi egységpárosokon, ahol az egyikben nincs erőben bolygóminőség (pontosabban fogalmazva: "rejtett" erőnlétben van - szabályaink szerint itt le kell állnia a cselekménynek, hiszen nincs, aki mozgassa), a másikban, a vele szemköztiben viszont definíciószerűen nincs erővesztes (illetve "rejtve marad"), azaz olyan konfliktust kell elvárnunk, amelynek csak győztese van, vesztese nincs. (Az előbbire a Rózsa vitéz című mese kígyólányhoz kötött vereségsorozata, az utóbbira A kismalac és a farkasok végkifejlete szolgáltat jó példát - mindkettő megtalálható Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese című kötetében, Móra, Bp., 1977.)

Mindezek előrebocsátása után lássuk az évkörre írt magyar népmeseláncolatot, továbbá - összehasonlításul - a népballadák évköri elrendeződését szemléltető egykori segédábránkat, a fentebb sűrűn idézett gödöllői katalógusból. (Az állatövi jegyek konvencionális jelei mindig az adott hónap kezdeténél helyezkednek el, a hónapok egymásutánja az óra járása szerint alakul.)

Megjegyzendő: a mesék és az évkör kapcsolatrendszerének akár csak legvázlatosabb kifejtéséhez is elengedhetetlenül szükséges még legalább két "adatbázis" megismerése, illetve folyamatos használata az alább következő konkrét meseértelmezések során. Az egyik Kustár Zsuzsa grafikusművész alkotása rajzos formában mutatja be a 28 elemű Hold-ház rendszerré bővített állatöv teljes névadó állatseregletét (a "keletit" is, a "nyugatit" is!); a másik szöveges táblázat keretében részletezi a Hold-házakra, illetve dekanátusokra bontott zodiákus belső összefüggésrendjét, továbbá a "normális" és a "misztikus" zodiákus egymáshoz képesti "viselkedését". E kétféle segédeszközön kívül már csak az ún. "zodiákus-emberre" lesz szükségünk a mesék némely részletének jobb megértéséhez - ennek a képét a Lexikon der Astrologie (szerk.: Udo Becker, Herder Verlag Freiburg-Basel-Wien, 1981.) nyomán közöljük

A népmesék évkörbesorolását a Szűz (keleti nevén: Macska vagy Nyúl) havánál kezdjük el. Ennek elsősorban praktikus oka van: az itt bemutatott modell eredetileg iskolai oktatás számára munkálódott ki, a tanítás pedig nálunk menetrendszerűen minden év Szűz havának második dekanátusában kezdődik el. (A modell próbájára az 1984-85-ös, illetve 1985-86-os tanévkben került sor, a kiskunhalasi Általános Művelődési Központ 1-2. osztályában; munkatársunk ebben a - "halasi kísérlet" néven ismert - vállalkozásban Falvay Károly néptáncpedagógus volt.)

 

Megjelent: Csodakút, szerk. Pap Gábor, Pontifex Kiadó, Debrecen, 1984.