A másfél éves királyfiú

Részletek

Látogatás
6254
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt: kidőlt kemencének bedőlt oldalában kinőtt egy het­venhét öles jegenyefa, annak volt hetvenhétezer ága, hetvenhétezer ágán hetvenhétezer holló, a tövéhez megkötve hetvenhétezer szamár; aki ezt a mesét meg nem hallgatja, annak a hetvenhétezer holló vájja ki a szemét, aki pedig meghallgatja, annak a hetvenhétezer szamár rúgja meg a fejét. Hát azon, a nagy fán túl volt egyszer egy király. Volt annak a királynak kilencvenkilenc derék fia, s a századik is megvolt, de csak másfél éves. A legnagyobb királyfi készült házasodni, meg az utána való többi királyfi is, de hát az apjuk azt mondta nekik: - Fiaim, ne házasodjatok meg addig, míg a századik testvéretek is akkorát nem nő, mint ti most, hogy egyszerre menjetek el guzsalyasba. A bátyjai azt felelték: - Mi ezt nem várhatjuk meg, hogy a legkisebb öcsénk is megnőjön, mert mi addig levénülünk. Megszegték hát az apjuk szavát, mert az idő is reá volt telve, hogy megházasodjanak, s elmentek kilencvenkilencen guzsalyasba különbnél különb királyi ruhába öltözve. Mikor vagy másfél órája volt, hogy elmentek, a másfél éves királyfiú elkezdett keservesen sírnia bölcsőben. Odament az édesanyja, és kérdezte: - Miért sírsz, lelkem kicsi édes fiam? De a kisfiú eddig sohasem szólalt meg, csak akkor, mikor az édesanyja megkérdezte, miért sír. Azt felelte: - Azért sírok, hogy a bátyáim elmentek guzsalyasba. - Hát azt miért mondod? - Azért, mert én is el akartam menni velük. - Hova akarsz te menni, mikor olyan kisdék vagy, mint egy tökmag! Bátyáid már régen elmentek, s te nem is vagy velük egy helyre menendő. - Lelkem édesapám, lelkem édesanyám, eresszenek el, hadd menjek el én is! De ezen csak csudákozott, bámult az édesanyja meg az apja, hogy miféle feltett szándékkal van egy másfél éves gyermek. Azt kérdi az édesapja: - Kedves kicsi fiam, mi okra nézve akarsz te elmenni? - Kedves édesapám, azért akarok elmenni, mert ha el nem eresztenek, az én édes, kedves kilencvenkilenc bátyám közül egy sem jön hazaélve. - Hát, édes kicsi fiam, te el sem győznéd a menést. Ha legalább a lovat meg tudnád ülni, akkor lóháton utolérhetnéd. - Nem kell nekem ló. Volt a királyi udvarban egy hitvány, árva csikó, aki éppen vele egyszerre született, s a szemétdombon éldegélt. Azt mondja az édesanyja: - Gyere, édes fiam, ha immár csakugyan elmész, legalább öltöztesselek fel. - Nem kell nekem, édesanyám, semmi öltöny! Elbúcsúzott az édesanyjától és apjától. De úgy sírt apja, anyja, hogy hová lesz el a másfél éves gyermekük, hogy a kúria csak amúgy istenesen csengett belé. Kiment hátra, a csikót a szemétdombról elévezette a tornác eleibe, megragadta a két hátsó lábánál fogva, s a fején keresztülbuktatta. Aztán ő maga is keresztülbukott a fején. Hát halljanak csudát! A csikóból olyan aranyszőrű paripa lett, hogy széles e világon párja nem volt, belőle pedig olyan királyúrfi lett, amilyen széles e világon csak ő volt. Felült a csikójára aranysarkantyús csizmában, aranykarddal az oldalán, s még egyszer a csikó hátáról is elbúcsúzott a szüleitől, s elment a maga útjára. A szülői kiállottak a tornácba, s könnyes szemmel néztek a drágalátos, aranyos gyermekük után. Csak kurtán-furcsán elérte a bátyjait, azonnal el is hagyta. Azok nagyon csodálkoztak, hogy miféle királyúrfi lehet ő. A másfél éves királyfi útközben talált egy nagy süllyedékes selyméket, s oda belesüllyedt lovastól. Leszállott a lováról, s megint másfél éves gyermek lett belőle, a csikóból pedig az a hitvány, rongyos, másfél éves csikó, akik voltak azelőtt. Megérkeztek a bátyjai két sorban haladva el egymás mellett, s azt mondja az egyik, aki elöl ment: - Tyű, aki áldója van, nézzetek csak ide! Ne, a mi öcsénk a selymékben van. A másfél éves királyfiú nagyon keservesen sírt a selymékben, s így szólt: - Édes, kedves bátyáim, ne nézzék, hogy ide halok bele csikóstól, hanem legyenek szívesek, húzzanak ki! Azt mondj a az egyik: - Húzzuk ki! - Hadd üljék ott - felelte a másik -, miért jött el a kecskebéka varasgyékja! Biza nem húzták ki onnan, azt gondolták, pusztuljon el, úgyis elegen vannak kilencvenkilencen, s ez is sok. Otthagyták, elmentek. Mikor már két óra járásnyira lehettek a bátyjai, kikelt a selymékből csikóstól, s különbnél különbpaszomántos aranygúnyába öltözött, s a csikója is százszorta szebb lett, mint volt. Újlag csak kurtán-furcsán elérte a bátyjait, köszönt nekik, s avval elhaladt mellettük. De akkor nem ismerték meg, mert más királyfi lett egészen, mint volt ezelőtt. Ahogy elhagyta testvéreit újlag talált egy nagy süllyedék selymékre, s beleállt nyakig. Másfél éves kicsi gyermek és másfél éves csikó lett belőlük megint. Megérkeztek a bátyjai, s aki elöl ment, azt mondta: - Nézzetek csak ide, aki istenetek van! Ne, ismét itt van előttünk a kecskebéka! Ekkor is eleget könyörgött, hogy húzzák ki, de testvéreinek egy része most is azt mondta: - Ne húzzuk ki, mert tiszta ördögi praktika! Ismét abban a helyben hagyták. De amint továbbmentek a bátyjai, mind tanakodtak, s egy részük azt mondta: - Higgyétek meg, az a királyfi, aki éppen olyan cifrán kétszer elment előttünk, az a mi öcsénk. A másik rész azt felelte: - Az lehetetlen, hogy a mi öcsénk legyen. Mikor két óra hosszat ismét mentek volna a bátyjai, kikelt ő csikóstól a nagy selymékből, újlag keresztülbukott a fején csikóstul, s százszorta különb királyfi és aranyszőrű csikó lett belőlük, mint azelőtt voltak. Újlag elérte a bátyjait. De ezek megmérgelődtek, hogy ejiszen, csúfolkodik velük, s egy része még azt is mondta: - Lőjük agyba-főbe! De a másik része azt mondta: - Ne bántsuk, hadd tegyen még egy próbát velünk. Újlag csak elhagyta az öccsük őket, s elért egy roppant széles, nagy vizet. Annak a kellős közepébe beállott mint másfél éves gyermek és csikó. Mikor megérkeztek a bátyjai, csak elrémülködtek, hogy abban a roppant nagy vízben mit csinál most ő. Kezdett könyörögni: - Hé, húzzatok ki, ne nézzétek, hogy szemetek láttára belehaljak! Az egyik része ki akarta húzni, a másik része azonban nem. De ő mégis addig könyörgött, hogy megszánták a bátyjai, s kihúzták. Mikor a vízből kihúzták, hát olyan királyfi lett belőle, amilyen nem volt a világon több, csak ő. Akkor felült a paripájára, az élre állott, úgy mentek tovább. Elértek egy akkora nagy hegyet, hogy alig lehetett látnia hegyét. Ekkor azt mondta: - Látjátok, édes bátyáim azt a magas hegyet, s rajta azt a kerülő utat, azon egy minutára kimenjetek, mint a sebes forgószél, s várjatok addig, amíg én megérkezem. Megérkeztek a hegytetőre, utánuk csakhamar a kisöccsük is, s azt kérdezte a bátyjaitól: - Mit láttok? - Látunk annyi temérdek falut s várost, hogy a szemünk világa nem lepi bé. - Én napfeljöttre látok egy várost perfekcióval, keressétek meg ti is. Nézték perfekcióval a többiek is, s felelték: - Már most látjuk mi is. - No, kedves bátyáim, most olyan egy szívvel-lélekkel legyetek, hogy nekünk abba a városba kilenc órára be kell mennünk. Ott vagyon kilencvenkilenc leány egy özvegyasszonynál, a századik is megvan, csak azt maguk nem látják meg. Mikor megérkezünk, a kilencvenkilenc leány kijön, a lovak zaboláját megfogják, bevezetik az istállóba, s megkötik. Aztán kiki a maga párjával karon fogózva a maga szobájába bémasérozik. Úgy is történt. Hát, mikor a nagyszobába bémennek, kész terített asztal várta őket, mintha előre tudták volna, hogy vendégek érkeznek, és párosan az asztal mellé ülve vacsoráltak. Egyszer az özvegyasszony kérdezte: - Miféle koldusfiú ez köztetek? - Az úton találtuk, s felvettük - felelték. A rongyos kisfiúcskát leültették a seprű helyére az ajtó megé, s ott, amit akartak, adtak neki a kezébe. Mikor a vacsorát elvégezték, asztalt bontottak, s a kilencvenkilenc leány, ki-ki a maga párjával elment aludni. A másfél éves királyfiú lefeküdt egy régi, ócska kanapéra. A királylegények szokás szerint mind kívül feküdtek, mikor elaludtak. A kis királyfi felkelt, bátyjait mind belül fordította, s így a leányok voltak kívül. Ekkor ő újlag lefeküdt, de egy cseppet sem aludt, várta a bátyjai sorsának kimenetelét. Az özvegyasszony nagy vetett ágyban aludt, hát egyszer felült, széjjelhallgatózott, hogy alusznak-e mind. Mikor hallotta, hogy még horkolnak is, úgy alusznak, felkelt, leakasztotta a kardját a szegről, megfente olyan élesre, mint a borotva, s elkezdte az első ágyon, s mind a kilencvenkilenc kívül fekvőnek levágta a nyakát. Azzal az ördöngös szüle újra lefeküdt. Mikor jól elaludt, a kis királyfiú felköltötte a bátyjait, s azt mondta: - Gyorsan lóra mindenik, s mint a sebes szél, takarodjatok ki a hegyre. Mikor úgy gondolta, hogy a határ szélére már kimentek, akkor ő is felült a küsdék lovacskára, s az ördöngös szülének a háza oldalát, amely mellett aludt, a kis rongyos csikójával úgy berugatta, hogy összedőlt. Akkor megrugaszkodott, s a városhatár széléig futott. De az ördöngös szüle is utána kihúzott karddal. A határ szélén ellent fordult a vén ördöngös szülével. A vén ördöngös szüle ezt kiáltja neki: - Állj meg, te huncut tolvaj, mert kilencvenkilenc leányomat elpusztíttatád! Lesz-e még visszafordulásod, te tolvaj? - El fogok még jönni, te vén boszorkány! Ezután elindult a kis királyfiú a maga útján a bátyjai után. Amint a hegyen ment ki, a hágón egyszer csak megállta kis lovacskája. Azt kérdi a gazdája: - Miért állottál meg, kis lovacskám? - Azért állottam meg, édes gazdám, hogy szállj le a hátamról, s állj előmbe. Nézd meg, milyen németöles aranyhajszál forog előttem. - Hát kedves kis lovacskám, mit csináljak vele? - Vedd fel, édes gazdám, pakold bele egy papírba, s tedd a zsebedbe jobb felől. Felvette a királyfiú, s elpakolta. Aztán mentek tovább. Hát ismét megáll a kis lovacska, s kérdi a gazdája: - Mi az oka, kedves kis lovacskám, hogy te minyát-minyát megállasz? - Muszáj, édes gazdám, mert bosszúval illetnek. Gyere, szállj le a hátamról, s állj elémbe: van egy aranyréce toll, vedd fel, tedd el, mert még hasznát fogjuk venni! Felvette, s eltette a bal felől a zsebébe. Mentek tovább kifelé a hágón, de megint megállott a kis lovacska, s azt mondta: - Szállj le, édes gazdám, ehelyt van egy aranypatkó, vedd fel, s úgy takarítsd el, hogy senki se lássa meg! Felvette, hát az aranypatkónak a köze három sing volt. Megérkeztek a hegyre, hát a bátyjai nincsenek ott, elmentek már haza. Az idő éppen délfelé járt, nekibúsulta magát a kis királyfiú. Széjjelnézett, s elgondolta magában: - Legalább megmentettem a bátyáimat a haláltól, az Isten segélje meg őket odahaza is. Nekem pedig adjon több próbatevést. Azzal továbbindult. Addig utazott, míg hajnalra beért egy roppant nagy városba, s ott a királyi kastély elejébe telepedett mint másfél éves gyermek a rongyos csikójával. Éppen kürtölték a csordát, s az udvari béres, amint csapta ki a marhákat, azt kérdezte a kisfiúcskától: - Miféle koldusfiú vagy te, hogy ilyen jókor kiültél ide? - Nem vagyok én koldusfiú, hanem olyan kocsis vagyok, amilyen több nincs széles e világon. Elment a béres, és jelentette a királyúrfinak, hogy egy koldusfiú ül a kapu előtt, aki azt mondta magáról: „Ej, nem vagyok én koldus, hanem olyan kocsis vagyok, amilyen széles e világon több nincs." A királyúrfi felhívatta a béressel. Bement csikóstól, s a király azt kérdezte tőle: - Te ajánlod magad, te kisfiú, hogy olyan kocsis vagy, amilyen a világon több nincs? Mernél-e te vállalkozni, hogy nyolc lovat elhajts? - Igen, hacsak az égből nem pottyantak le - felelte. Felhívatta most a királyúrfi a kocsisát, s azt mondta: - A nyolc csézás lovat s az első paszomántos hintót add a kezére ennek a kisfiúnak. Majd gúnyád is lesz. - Igenis, de ez nem a királyúrfi baja - felelte a gyermek. Délután négy órakor be kell fogni mind a nyolc csézás lovat, akkor lesz a kipróbálás: ha ennyi meg ennyi óra alatt azt a helységet, amit mondok, meg tudod kerülni, megfogadlak, s a béredet is megígérem. A parancsolt időre pontosan be is fogott. De míg a másik kocsisnak két segédje volt, s még azoknak is inasa befogni, addig neki nem kellett senki. Ezen csak elcsodálkozott a királyúrfi. Úgy felhámozta a nyolc lovat benn az istállóban, hogy amikor be kellett fogni, mind a nyolc ló maga ment a helyére, pediglen olyan gonoszak voltak, mint a tündér. Amikor a nyolc lovat felszerelte, még a fülüket sem merték mozdítani; akkor felült a bakra, s eléállott az illendő helyre. A királyúrfi azt kérdezte: - Kell-e gúnya? - Nem kell. Azzal keresztülbukott a fején, s olyan királyúrfi lett belőle, hogy olyan még egy sem volt a világon. Felült a királyúrfi a hintóba, s fele időre, mint ami ki volt tűzve, megkerülték a helységet. Hazaérkeztek, a lovakat bekötötte az istállóba, s felhívták enni. Mikor az ételt végezte, matatott a zsebében, hogy szivarra gyújtson. Az asztali inas mind ott sürgött-forgott körülötte, s észrevette az aranyhajszálat. Bejelentette a királyúrfinak. A királyúrfi behí­vatta az új kocsist, s kérdezte: - Miféle aranyszál van nálad? - Nekem semmilyen sincs, instálom. - No, csak ne hazudj, add elé, megmondta az inas! Előadta, s a királyúrfi most azt mondta: - Ha ennek az aranyszálnak a gazdáját holnap nyolc órára ide nem hozod, fejedet veszem! Kiment az új kocsis az istállóba, kezdte takarítani a lovakat, s közben keservesen dajnált.Meghallotta a szemétdombról az ő küsdék lovacskája, hogy milyen keservesen dajnál az ő gazdája, s kérdé - Mi nagy búd van, édes gazdám? - Elég van, édes kis lovacskám. - Mégis, mondd meg nekem, ha lehet, igazítsunk rajta. - A felvett aranyszálnak a gazdáját holnap nyolc órára ide kell teremteni a föld fenekéből is. - Ne búsulj, gazdám, csak kelj fel korán, ülj fel reám, s még virradatig itthon leszünk. Másnap reggel a kis lovacska elment vissza a vén ördöngös szülének az udvarába, s ott azt mondta a gazdájának: - Menj be a tizenhetedik oldalkamrába, ott egy arany hintóbölcsőben van egy kisleányka, bölcsőtől öleld fel, s hozd ki! Kivitte a kis királyfiú, felült a lovacskájára, elkerült az ördöngös szüle házának a másik oldalára, s ott úgy berugatta a ház oldalát, hogy bedőlt egészen. Ekkor megrugaszkodott, s éppen a határ széléig futott. Utána az ördöngös szüle kihúzott karddal. Újlag ellent fordult vele a kisfiúcska. Az ördöngös szüle nem mehetett tovább a határ szélénél, hát csak kiabált utána: - No, csak várj meg, te huncut, tolvaj gazember! Kilencvenkilenc lányom elpusztítottad, most viszed a századikat. Lesz-e még visszafordulásod? - Még igen, ha az Isten megsegít, vén kofa! Míg hazaérkeztek, útjukban akkorát nőtt a másfél éves leányka, hogy mikor a királyúrfi eleibe felmentek, úgy belészeretett, hogy az volt az első dolga: házasodjanak össze. Leghamarabb papot s hóhért hívtak oda. A pap elöl eskette, a hóhér hátul seprűzte, s ezennel nagy vendégséget ültek. Konstantinápolytól Zsúphajnalig mindenkinek hírt adtak, boldog-boldogtalannak, hogy a királyúrfi lakodalmában megjelenjenek. De olyan nagyban szerették egymást, hogy azt borzasztó kimondani! A kocsisnak ez időtől fogva akkora becsülete lett, hogy ezután a királlyal egy asztalnál evett. A király pedig azt mondta neki: - Amíg én élek, s te élsz, addig nekem kocsisom leszel. Mikor a kocsis evett, az inas újlag meglátta az aranyrécetollat nála, s ismét bejelentette a királynak. A király azt mondta a kocsisnak: - Azt az aranyrécetollat, melyet az asztalinas nálad látott, hocide, hogy nézzem meg, milyen! Nem is tagadta, rögtön átadta. A király most az parancsolta: - Ennek a tollnak a gazdáját holnap reggel nyolc órára ideteremtsed! Nagy búsan ismét kiment, a lovacskája a szemétdombon volt, s kérdezte: - Mi a bajod, édes gazdám? - Az, hogy a tollúnak a gazdáját elé kell teremtsem. - Ne búsulj, édes gazdám, csak korán reggel ülj fel a hátamra. Felült a kis lovacskájára, s elmentek a vén ördöngös szüléhez. Ott azt mondta a kis lovacska: - Menj be, édes gazdám, a tizennyolcadik oldalkamrába, annak kellős közepében van egy aranytó, ott feredezik egy aranyréce, a grádicson menj le, fogd meg, s hozd ki! Bement, kifogta az aranyrécét, kiment, felült a kis lovacskájára, berúgatta az ördöngös szüle házának a másik oldalát is, és kirugaszkodott a határszélre. Kihúzott karddal utánaeredt a vén ördöngös szüle. Ismét ellent fordult a vén ördöngös szülével, s kérdé: - Mi a bajod, te vén kofa? - Állj meg, te huncut tolvaj, kilencvenkilenc leányomat elpusztítottad, a századikat elvitted, s most viszed a szép, drága aranyrécémet, ami fenntartotta az én életemet. Ezzel elindult a királyfiú, még virradat előtt hazaérkezett. Az aranyrécét felvitte a felső emelet tornácára, s az ott akkorán kezdett vákogni, hogy a király feleségestől kénytelen volt felkelni. Kiállott a csodájára a király is, aztán bement, s mondta a feleségének: - Jöjjön ki, lelkem, nézze meg, milyen récét hozott a kocsis! Ekkor felhívatták a kocsist, megajándékozták. Azzal visszament az istállóba, de nemsokára az asztalinas lement, hogy frustukolni hívja fel, s addig vizsgálódott, míg a lovak soroklyája alatt meglátta az aranypatkót. Elment, s míg a kocsis felment volna frustukolni, megjelentette a királynak. Mikor a kocsis frustukolt volna, a király megkérdezte: - Az asztalinas egy aranypatkót látott az istállóban, miféle patkó az? - Azt az úton kaptam, instálom. - Akár kaptad, akár nem, elég az hozzá: a gazdáját nekem eléteremtsed! Azt mondta a király felesége: - Nincsen a földön ember, ki annak a patkónak a gazdáját előteremtse. - Hát miért nem lehet eléteremteni? - kérdé a király a feleségétől. - Azért, mert kétszáz mént őriz a ménló tiszta pásztor nélkül, s olyan gonosz, hogy elhallik a horkolása s a dobogása hét mérföldre, s hét perc alatt hétszer megkerüli ezt a hét mérföldet. - Akár gonosz, akár nem, elé kell nekem teremteni még a föld fenekéből is, ha nem, a fejedet veszem! A kocsis kiment az istállóba, s elkezdett keservesen sírni, dúdolni. A kis lovacskája odament hozzá, s azt mondta: - Tudom, édes gazdám, hogy nagy búd van, bánatod van, hanem azért ne búsulj, ne bánkódjál, hanem menj fel a királyhoz, s mondd meg őkelminek, hogy mikor a feleségét elhoztuk, a hintóbölcső fenekén maradt egy síp, azt adják ide. Ha azt ideadják, elhozzuk, ha nem, nem, akárhogy bánják. De a királyné azt felelte: - Azt a sípot semmiféle embernek nem adom oda, mert az az enyém! Azzal a kocsis visszament az istállóba. De a király addig mondta a feleségének, hogy adja oda azt a sípot, mert akkor a kétszáz mént hazahajtja és az övék lesz, milyen nagy gyönyörűségük lesz benne, hogy a királyné mégis odaadta a sípot az urának, az pedig a kocsisnak. Elment a kocsis a lovacskájához, s így szólt: - Megkaptam a sípot, kedves lovacskám. - Akkor ne búsulj semmit, édes gazdám, kérj egy ásót, egy kapát, három szál deszkát s másfél napi járóidőt. Mikor ez megvolt, így folytatta: - Most már pakolj fel a hátamra, ülj fel reám, s menjünk! Elmentek, de most nem az ördöngös szüle, hanem egy más falu határába; ott így szólt a lovacska: - No, édes gazdám, áss e helyre olyan gödröt, hogy ketten beleférjünk, a tetejét rakd be jól deszkával és kővel, nehogy a mén, ha ide talál jönni, s reálép, beessék ránk. Megkészítette a gödröt, mind a ketten belebújtak, s mondá a csikó: - No most, édes gazdám, fuvintsd meg a sípot hétszer, azalatt a ménlő a hét mérföldet hétszer megkerüli. Mikor hetedikszer kerüli meg, s ehelyt megy el, akkor én kiszököm a gödörből, s rúgni kezdek vele szembe. De te azt ne várd meg, hogy legyőzzön engem, hanem szökjél ki, s ezt a rongyos kantárt csapd a fejébe. Mikor a kantárt a fejébe csaptad, szökjél fel a hátára. A ménló veled újlag hétszer megkerüli a határt. Úgy is történt. Mikor a hetedik fogásra megérkezett a ménló, akkor a kis lovacska összerúgott vele. De a gazdája se várta, hogy legyőrre kis Iovacskáját, hanem kiszökött, a rongyos kantárt a fejébe csapta, felült a hátára, s a hét mérföldet újlag megkerülte hétszer. Ekkor annyira elfáradt, hogy .a kis lovacska azt mondta: - No, édes gazdám, nyugodjál itt a ménlónak a hátán addig, hogy én menjek el, s hajtsam ide egyedül az egész ménest. Mikor a kis lovacska odahajtotta, így szólt: - No, édes gazdám, annak a lónak a hátán eredj, mint egy kapitány előre, s én az egész csordát utánad hajtom. Hazaérkeztek, s az udvaron a sok tengerségű mén olyan csúful horkolt és kapálta a földet, hogy még az ördögök is irtóztak tőlük. Ekkor a királyné azt parancsolta az urának, hogy a kocsissal fejesse meg mind a kétszáz darabot. A király kiadta a rendeletet a kocsisnak. A kocsis megmondta a kis lovacskájának, mit parancsolt a király. A csikó azt felelte: - Menj fel, s kérj egy karosszéket s egy kádat. Mikor kért, a kis lovacska odahajtotta a ménest a kádhoz, a gazdája fejni kezdte, s mikor annyi tejet fejt, hogy a kád fenekét ellepte, akkorába kezdett főni a tej a kádban, hogy még a gőze a feje felett járt. Mikor mind a kétszáz darabot megfejte, felment, és jelentette a királynak. Most a királyné azt rendelte az urának, hogy parancsolja meg a kocsisnak: a kád téjben feredjen meg. A király felhívatta a kocsist, s megrendelte, hogy a téjben feredjen meg. De a szegény kocsis azt felelte: - Felséges király atyám, mind porrá égek, úgy forr a téj. Azzal kiment, s kérdé a kis lovacskája: - Mi a parancsolat, édes gazdám? - Téjben meg kell fürödjek - felelte szomorúan a kocsis. - Ne búsulj semmit, édes gazdám, csak vetkezz, s ülj belé! A kocsis beléült a téjbe, a csikó pedig odaállt a kád mellé, s egyik orr­likán kezdte belényomnia hideget, a másikon húzta fel a meleget. Így a kocsis nagyurasan megferedett, s olyan szép lett tőle, mint éppen a szép fehér patyolatrózsa. Akkor keresztülbukott a fején, s lett belőle olyan királyúrfi, hogy nálánál különb nem volt a világon. Meglátta ezt az ablakból a királyné, s elmosolyogta magát. Észrevette a király, s kérdé - Miért mosolyogá el magát, hallá-e, lelkem? - Azért, mert János, a kocsis megferedett, s olyan szép lett tőle, mint a szép fehér patyolatrózsa. - Ha tudtam volna, a kád téjbe bele nem ültettem volna - mondta a király. - Hát feredjen meg maga is lelkem, ne, János be szép lett, olyan lesz maga is. - Hogy feredjem meg, amikor, ne, mint forr a téj a kádban! Porig égek. Pedig ha tudnám, olyan szép leszek, mint János, akkor beléülnék! Addig beszélt a királyné, míg reávette az urát, s mégis beléült a kádba. A csikó ismét a kád mellé ment, de nemhogy az egyik orrlikán a hideget, hanem mind a kettőn a meleget nyomta a kádba. A király két perc alatt úgy porrá égett, hogy még a csontjának a legkisebb porcikája sem maradt meg. Ekkor a királyné kiöntette a kád tejet az utcára, Jánost felhívatta, s azt mondta neki: - Szívemnek szerelme, te az enyém, én a tiéd! Azonnal papot hívattak, összeesküdtek, s hét országra szóló lakodalmat hirdettek, s még máig is élnek együtt, ha meg nem haltak. Én is ott voltam a bálban, s hazajöttem csupán csak étlen. Holnap reggel nyolc órára legyenek a kietek vendégei!
Értékelés
★★★★
2 szavazat