Mese a gyapot magocskáról

Részletek

Látogatás
6432
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Szerkesztette
T. Aszódi Éva
Könyv címe
Mackó anyó dajkát keres
Kiadó
Móra könyvkiadó
Kiadás helye
Budapest
Kiadás éve
1973
Forrás helye
Perzsa
Volt egyszer egy veréb, magas falon volt a fészke. Egy szép napon vizet és magot keresgélt a pusztában. Egyszer csak a szél a gyapotföldről egy gyapot magocskát sodort feléje, és éppen előtte ejtette a földre. Hamar a csőrébe kapta, és repült vele a fészkébe. Mutatja a szomszédjának, s kérdi tőle:   - Ugyan, mi lehet ez?   - Ez biz egy gyapotmag - feleli a szomszéd.   - Hát azt mire hasznáIják? - kíváncsiskodott tovább a veréb.   - A magot először elvetik. Ebből lesz a gyapotcserje: azon nő a tokocska. Ez aztán széthasad, és kibújik belőle a gyapot. A gyapotból fonalat fonnak. A fonalból szövetet szőnek. A szövetet pedig megfestik, és végül ruhát varrnak belőle nekem vagy neked.   A veréb nagyon megörült a válasznak. Fogta a gyapot magocskát, és elrepült vele a szántóföldre. Egy paraszt szántott éppen, vetni akart.   - Vesd el nékem ezt a magot - kérte a veréb -, fele termés a tied lesz, fele meg az enyém.   - Rendben van - egyezett bele a paraszt. El is vetette a magot. Az csakhamar szárba szökkent, s beérett a gyapot termése. A paraszt leszedte a termést, és kétfelé osztotta. Az egyik részt megtartotta magának, a másikat odaadta a verébnek. A veréb nagyon megörült. Fogta a termést, és elrepült vele a fonómesterhez.   - Fonjál nekem fonalat ebből - kérte. - Fele a tied lesz, fele az enyém.   - Jól van - felelte a fonómester. Ezzel a gyapotot megfonta, orsó köré tekerte. A maga részét elvette, a verébét meg odaadta. Örült a veréb, s ment egyenesen a takácshoz.   -  Sződ meg nékem a fonalat - kérte. - Fele a tiéd lesz, fele meg az enyém.   A takács beleegyezett. Meg is szőtte, elvette a maga részét, a másikat odaadta a verébnek. Megörült a veréb, fogta a szövetet, és vitte a kelmefestőhöz.   - Fesd meg nékem a szövetet - kérte. - Fele a tiéd lesz, fele az enyém:   - Jól van - felelte a festő. Meg is festette szép égszínkékre a szövetet, és kitette a napra száradni. Jön a veréb, meglátja a szövetet. Fontolóra veszi a dolgot. ,,Ej, de szép lett a színe! Nagy kár lenne ebből a szép szövetből a festőnek adni. Nosza, amíg az foglalatoskodik valamivel, lekapom a szövetet a szárítókötélről, és elviszem az egészet." Óvatosan odasurrant, hirtelen csőrébe kapta a szövetet, és elrepült. Mikor a kelmefestő észrevette, utána futott kiabálva:   - Hé, te veréb! Hát nem úgy egyeztünk meg, hogy a fele a tiéd, fele az enyém? Hova viszed az én részem?   - Ki mondta ezt? Ki ígérte? - csiripelte a veréb. Fogta aztán a szövetet, és vitte a szabóhoz.   -  Varrjál két ruhát ebből - mondta neki. - Az egyik a tiéd lesz, a másik meg az enyém.   Varrt is a szabó két szép köntöst, és a fogasra akasztotta. A veréb meglátta messziről. Töprengeni kezdett: ,, Kár lenne egy ilyen szép köntöst a szabónak adni. Megtartom inkább mind a kettőt magamnak."   Mikor aztán a szabó éppen mértéket vett valakiről, a veréb, huss, odarepült, csőrébe kapta a két köntöst, és már repült is el velük. Szegény szabó aztán kiabálhatott utána:   - Hát nem azt ígérted, hogy az egyik az enyém lesz, a másik meg a tiéd?   A veréb azt csiripelte:   - Ki mondta ezt? Ki ígérte?   Aztán fogta a köntösöket, és elvitte a mollához.   - Ó, molla – kérte -, itt szeretném hagyni nálad letétben ezt a két köntöst. Mikor a hideg beköszönt, visszakérem.   Fizetség fejében pedig megkapod az egyiket.   - Nagyon szívesen megőrzöm őket - felelte a molla. - Télvíz idején majd én veszem fel az egyiket, te meg a másikat.   Eltette a molla a köntösöket, aztán tanakodni kezdett magában: ,,Nagy kár lenne odaadni az egyik köntöst ennek a locsifecsi verébnek. Inkább megtartom magamnak mind a kettőt."   Telt-múlt az idő. Hűvös szél kezdett fújni. Hidegre fordult az idő. Eszébe jutott a verébnek a köntös. Felkerekedett, és ott termett a molla házánál. Mikor a molla észrevette a verebet, neki fogott imádkozni. A veréb kivárta az ima végét, aztán megszólította a mollát:   - Molla! Add vissza a köntöst!   - Miféle köntöst? – kérdezte a molla.   - Két köntöst itt hagytam nálad letétben - felelte a veréb. - Még te magad mondtad, hogy az egyik a tiéd lesz, a másik az enyém.   - Ki mondta ezt? Ki ígérte?   - Itt a tél, meg fogok fázni! - panaszkodott a veréb.   - Majd imádkozom érted, hogy meg ne fázz - ígérte a molla.   - Nem imádság kell nekem, a köntösömet add vissza - makacskodott a veréb. A molla folytatta az imádkozást. A veréb meg reményét vesztve elrepült.   Ettől fogva a molla háza körül repdesett. Egyik nap látja ám, hogy a molla vízzel tisztogatja a köntösöket, hogy utána felvehesse őket. Aztán meg kiteregeti egy szárítókötélre, ő maga pedig imádkozni megy. A veréb íziben ott termett, felkapta a köntösök a szárítókötéltől, és elrepült velük. Amint ezt a molla észrevette, abbahagyta az imádkozást, és a veréb után kiáltott:   - Hé, te veréb! Hová viszed a köntösöket? Hát nem abban állapodtunk meg, hogy az egyik az enyém lesz, a másik meg a tiéd?   A veréb meg csak csiripelte:   - Ki mondta ezt? Ki ígérte?   Két nap múlva a veréb ismét a molla háza körül repkedett. Egyszer csak meglátja, hogy a molla éppen levette turbánját, s a medence szélére tette, ő maga pedig imához készülődik. Nosza, odaröppent, a turbánt fölkapta, s már ott sem volt.   - Hová viszed a turbánom, kedvesem? - siránkozott a molla, - Jön a hideg, és megfázik a fejem.   -  Majd imádkozom - mondta a veréb -, hogy meg ne fázzon a fejed.   A molla turbánjából aztán fészket rakott a kis fiókáinak. Később elhatározta, hogy a köntösöket inkább elviszi a bazárba, eladja őket, s a pénzből magot vesz télire. Útközben erős szélvihar támadt, s a heves szél kitépte a veréb csőréből a köntösöket. Akárhogy igyekezett is, nem tudta visszaszerezni őket. A szél az egyik köntöst éppen ahhoz a szabóhoz vitte, aki varrta őket, a másikat meg a kelmefestőhöz, aki festette.   Mikor fölmentünk, még liszt volt, mire lejöttünk, már tészta lett, a mi mesénknek meg vége lett! 
Értékelés
★★★½
9 szavazat

Mesekeresés

Mesék, mondák